Reggel éppen időben ébredtem, felöltöztem, összeszedtem a cuccaimat, majd pontban 8:30-kor bezártam az ajtót, és az egyetemre indultam. Beugrottam a közeli kávézóba egy adag cappuchinoért, amit persze azonnal megbántam, amint megláttam, hogy nem jár a metró. Ha nem megyek be az italért, ezt előbb észreveszen, és hajszálpontosan elérem a buszt, ami negyven percenként jár arra, amerrre én menni szeretnék.
- A rohadt..- szitkozódtam, órámra pillantva. Húsz perc alatt kellett volna beérnem a harminc percre lévő munkahelyemre, és ezt a távot magassarkúban, esőtől vizes talajon, zsúfolt utcákon keresztül, forró kávéval és egy adag papírral a kezemben akartam megtenni. Igen, ez alapból bukásra volt ítélve. A hatodik sugárúton, rengeteg ember között szlalomozva egyetlen másodpercre nem néztem az előttem lévő tömeget, majd a következő pillanatban kávé és papírok szálltak a levegőbe, ahogy nekimentem valakinek, leöntve a forró itallal az illető ingét.
- Jézusom, őszintén sajnálom, bakker ez nem az én napom. - felkaptam a fejem, és pillantásom találkozott a világ legszebb kék szempárjával. A férfi egy halvány mosollyal rázta meg a fejét, szinte szórakozva a szituáción. Sötétbarna haja tökéletesen állt, izmos volt és magas, mosolya magával ragadó. Nagyjából annyi idős lehetett, mint én, és az egyetlen probléma megjelenésével az ingét elcsúfító kávéfolt volt. - Nem tudom, hogyan tudnám ezt jóvá tenni.- ráztam meg a fejem zavartan.
- Semmi baj.- nevetett fel, aggódó arckifejezésem látva. - Van még ingem.
- Tényleg, őszintén sajnálom, csak egy pillanatra nem figyeltem, és ez lett belőle.- mutattam a felsőjére.
- Ez lényegében az én hibám.- próbált megnyugtatni.- Én nem láttam, hogy siet, nem kéne bocsánatot kérni.
- Nem, dehogy.- sóhajtottam.- Nézze, nekem órám lesz, de ígérem, hogy valahogy kárpótolom. Jézus, annyira sajnálom.- ismételtem el magam újra.
- Semmi baj.- lőtt felém egy újabb mosolyt.- Megtudhatom a nevét? - szólt utánam, mire visszakiáltottam a vállam fölött.
- Rose Garvey. - feleltem, mielőtt folytattam fárasztó utamat a Westside-ba. Egész úton az arca járt az eszemben. Az órámra késve értem be, de a diákoknak ez nem jelentett problémát, hiszen kaptak plusz tizenöt percet arra, hogy felkészüljenek a dolgozatra. A szünetben természetesen legjobb barátnőm, Kristen csatlakozzott hozzám. Gyanús arccal mért végig, majd végre megszólalt.
- Ki vagy és hova tetted Roset?
- Én vagyok.- mutattam magamra.
- Persze, én is ezt mondanám. - bólogatott, mire lemondóan megráztam fejem.
- Mit szeretnél, mit mondjak?- sóhajtottam.
- Ki vagy és hova tetted Roset?
- Én vagyok.- mutattam magamra.
- Persze, én is ezt mondanám. - bólogatott, mire lemondóan megráztam fejem.
- Mit szeretnél, mit mondjak?- sóhajtottam.
- Kezdhetnéd a reggel történtekkel.- javasolta amint beértünk a tanáriba, majd becsukta az ajtót.
- Minden rendben volt, aztán bementem kávéért, és nem járt a metró,ezért gyalogolhattam, és nem tudtam meginni a napi koffeinadagom, mert a háromnegyedét egy idegenre öntöttem, aki egyébként a világ legszexibb pasija.- hadartam, a dolgozatokra koncentrálva.
- Várj, várj, várj!- állított meg izgatottan. - Kire öntötted a kávéd?
- Nem tudom a nevét.- ismertem be.
- Hihetetlen, hogy ennyit sem tanultál tőlem.- rázta a fejét mérgesen. Kristen gimi óta a legjobb barátnőm. Együtt érettségiztünk, egy egyetemre mentünk, egyszerre diplomáztunk, majd ugyanabba az iskolába jöttünk tanítani. Minden tudunk egymásról, beleértve azt is, hogy egyetem óta nem volt rendes kapcsolatom, és azt is, hogy ő egy ideig minden este más pasit hozott haza. Aztán találkozott Chrisszel, aki -mint kiderült- élete szerelme, összeházasodtak, és azóta boldogan élnek míg meg nem halnak. Kristen jobban szeretne nekem kapcsolatot, mint én magamnak, és ez néha az agyamra megy.
- Borzalmas vagy.- sóhajtottam.
- Mi van, ha ő életed szerelme? Mi van ha ő az akire eddig vártál, és te a nevét sem tudod.- tett újabb szemrehányást.
- Lesz, ami lesz.- feleltem, mire ő felhorkant.
- Ez nem így működik.- Kristen és én tökéletesen egymás ellentétei vagyunk, de kiegészítjük a másikat, ezért maradtunk ennyi ideig legjobb barátnők.
- Dehogynem.- bizonygattam, majd jelezve, hogy lezártam a témát visszafordultam a dolgozatokhoz.
- Délután be kell menned a nagyfőnökséghez, valami megbeszélés miatt.- barátnőm témát váltott, mikor belátta, hogy többet nem vagyok hajlandó mondani.
- Remek. -sóhajtottam, búcsút intve a délutántól éjfélig nyúló Grace Klinika maratonnak.
Az óráim után egyenesen az ötödik sugárút felé vettem az utat, ahol az egyetem vezetői béreltek egy emeletet, egy felhőkarcolóban. Mivel ez volt New York pénzügyi központja, mindenhol öltönyös emberek sétálgattak, telefonnal a kezünkben, vagy kávét iszogatva és aktatáskákat szorongatva. Nem szerettem a környéket, hiszen nem az én stílusom volt. A gazdag cégtulajdonosok, milliókat érő ruhák, és óriási üzletek világába én nem illettem bele. Egy szendvics többe került, mint egyhavi fizetésem, így ebédelni sem tudtam. A megbeszélésre nem túl lelkesen ültem be, és miután meggyőződtem arról, hogy semmi közöm nincs az egyetem áramellátásához, az idő nagy részét New York bámulásával töltöttem, a tizenötödik emeletről.
- Tudom, mennyire nem köt le.- mosolyodott el Tom, vagyis második legjobb barátom, az értekezlet után. Ő sajnos itt dolgozott, nem az egyetemen, ezért hetente háromszor találkoztam vele összesen.
- Egyszerűen nem értem, miért kell engem hívni?
- Te vagy a főnök kedvence.- nevetett fel, mire finoman meglöktem. - Vagy te vagy a legmegbízhatóbb. Csak képzeld el Kristent egy ilyen megbeszélésen, és az mindent megmagyaráz.
- Nagy bajok lennének, ha őt ide beengednék.- ismertem el.
- Nem iszunk egy kávét ? - kérdezte Tom, néhány másodperc után. Nem tudtam visszautasítani egy ilyen ajánlatot. Jó másfél órát töltöttem vele, egy drága kávézóban, ahova nagyrészt csak üzletemberek jártak, így eléggé kitűntünk a sok öltönyös közül. Tom ment el hamarabb, hiszen barátnőjével volt találkozója, engem otthagyva egy adag pénzzel és a kávémmal. Éppen kifelé indultam, de az ajtón kilépve egyenesen egy telefonáló férfibe sétáltam. Szerencsére italom megmenekült, nem mintha ez sokat javított volna helyzetemen. Ő halkan felnevetett, és letette a mobilt.
- Le kellene állnunk az ilyen találkozásokkal. - a szívem nagyot dobbant, mikor felnéztem rá. Ugyanaz a férfi volt, akibe reggel sikeresen belerohantam. Most is öltönyt viselt, bár nen azt, amelyiket tönkretettem. Tekintete engem fürkészett, megint jól szórakozva rajtam. Zavart a pillantása, mintha mindent tudott volna rólam.
- Borzalmas vagy.- sóhajtottam.
- Mi van, ha ő életed szerelme? Mi van ha ő az akire eddig vártál, és te a nevét sem tudod.- tett újabb szemrehányást.
- Lesz, ami lesz.- feleltem, mire ő felhorkant.
- Ez nem így működik.- Kristen és én tökéletesen egymás ellentétei vagyunk, de kiegészítjük a másikat, ezért maradtunk ennyi ideig legjobb barátnők.
- Dehogynem.- bizonygattam, majd jelezve, hogy lezártam a témát visszafordultam a dolgozatokhoz.
- Délután be kell menned a nagyfőnökséghez, valami megbeszélés miatt.- barátnőm témát váltott, mikor belátta, hogy többet nem vagyok hajlandó mondani.
- Remek. -sóhajtottam, búcsút intve a délutántól éjfélig nyúló Grace Klinika maratonnak.
Az óráim után egyenesen az ötödik sugárút felé vettem az utat, ahol az egyetem vezetői béreltek egy emeletet, egy felhőkarcolóban. Mivel ez volt New York pénzügyi központja, mindenhol öltönyös emberek sétálgattak, telefonnal a kezünkben, vagy kávét iszogatva és aktatáskákat szorongatva. Nem szerettem a környéket, hiszen nem az én stílusom volt. A gazdag cégtulajdonosok, milliókat érő ruhák, és óriási üzletek világába én nem illettem bele. Egy szendvics többe került, mint egyhavi fizetésem, így ebédelni sem tudtam. A megbeszélésre nem túl lelkesen ültem be, és miután meggyőződtem arról, hogy semmi közöm nincs az egyetem áramellátásához, az idő nagy részét New York bámulásával töltöttem, a tizenötödik emeletről.
- Tudom, mennyire nem köt le.- mosolyodott el Tom, vagyis második legjobb barátom, az értekezlet után. Ő sajnos itt dolgozott, nem az egyetemen, ezért hetente háromszor találkoztam vele összesen.
- Egyszerűen nem értem, miért kell engem hívni?
- Te vagy a főnök kedvence.- nevetett fel, mire finoman meglöktem. - Vagy te vagy a legmegbízhatóbb. Csak képzeld el Kristent egy ilyen megbeszélésen, és az mindent megmagyaráz.
- Nagy bajok lennének, ha őt ide beengednék.- ismertem el.
- Nem iszunk egy kávét ? - kérdezte Tom, néhány másodperc után. Nem tudtam visszautasítani egy ilyen ajánlatot. Jó másfél órát töltöttem vele, egy drága kávézóban, ahova nagyrészt csak üzletemberek jártak, így eléggé kitűntünk a sok öltönyös közül. Tom ment el hamarabb, hiszen barátnőjével volt találkozója, engem otthagyva egy adag pénzzel és a kávémmal. Éppen kifelé indultam, de az ajtón kilépve egyenesen egy telefonáló férfibe sétáltam. Szerencsére italom megmenekült, nem mintha ez sokat javított volna helyzetemen. Ő halkan felnevetett, és letette a mobilt.
- Le kellene állnunk az ilyen találkozásokkal. - a szívem nagyot dobbant, mikor felnéztem rá. Ugyanaz a férfi volt, akibe reggel sikeresen belerohantam. Most is öltönyt viselt, bár nen azt, amelyiket tönkretettem. Tekintete engem fürkészett, megint jól szórakozva rajtam. Zavart a pillantása, mintha mindent tudott volna rólam.
- Egyetértek. - bólintottam, lassacskán összeszedve magam.
- Felmerült bennem, hogy ön esetleg szándékosan akar leönteni valamivel. - ajkai félmosolyra húzódtak, amit én is viszonoztam.
- Sosem tudhatja.
- Sosem tudhatja.
- Nem mintha nem élvezném ezt a különleges figyelmet, Miss Garvey. - vágott vissza. - Reggel elfelejtettem mondani, de a nevem Jason Weaver.
- Örvendek. - feleltem a lehető legmagabiztosabban.
- Úgyszintén. Nem tart velem egy italra? - tért rögtön a lényegre.
- Nem sokat habozik.- jegyeztem meg, mire felnevetett.
- Rövid az élet. - a hangjában volt valami más is, nem csak viccelődés. Arra következtettem, hogy ő is megtapasztalt már borzalmas dolgokat.
- Éppen most ittam kávét, de egy szendvicset elfogadok. - egyeztem bele végül.
- Remélem tudja, hogy errefelé a nyolcfogásos étkezéseket hívják szendvicsnek.- arcára visszatért az őszinte vidámság, miközben helyzetemen szórakozott.
- Nem járkálok erre túl sokat. - ismertem be. Megértően bólintott, még mindig mosolyogva.
- Szerencséje, hogy tudok egy remek olasz éttermet.
- Szendvicsről volt szó. - ellenkeztem.
- Nem, kávéról volt szó, szóval felesleges vitatkoznia.- vágott vissza játékosan. Mikor meglátta egyáltalán nem vidám arcom elkomolyodott. - Nem fogom elrabolni, ne aggódjon.
- Mostanság nem tudhatja az ember.- vágtam rá, kihívó mosollyal.
- Van humora.- felelte, mire vállat vontam.
- Szarkasztikus vagyok, nem humoros.
- Elnézést a tévedésért. Meghívhatom egy pizzára, hogy eltereljem róla a témát?
- És visszatértünk. - sóhajtottam, unalmat tettetve.
- Mondhat nemet.
- Nézze, nagyon szívesen elmennék pizzázni, vagy inni valamit, de a főnökség épp most vett el két órát az életemből, egy adag baromsággal, ami miatt nem tudtam Grace Klinikát nézni, és Lexie Grey éppen most haldoklik szóval haza kell mennem. Amúgy pedig miért mennék bárhova egy idegennel, aki lehet, hogy el akar rabolni?- vontam fel a szemöldököm.
- Reggel tönkretette az egyik ingemet, ez a legkevesebb. - válaszolt, pont annyira szórakozva a helyzeten, mint én.
- Tudja mit, ha ennyire akarja.- adtam be a derekam végül. Ő diadalittasan elmosolyodott, mire elindultam.
- Nem kényszerítem semmire, és másik irány.- szólt utánam. Szemforgatva megfordultam, és újra gyalogolni kezdtem. Az étterem nem volt messze, az ötödik sugárútról lefordultunk az ötvenharmadik utcába és kétszáz méter múlva már ott is voltunk.
- Azt gondoltam, hogy valami egyszerű pizzériába megyünk.- mondtam halkan, mikor beléptünk.
- Ez a pénzügyi központ, itt nem ismerik az "egyszerű" szót.- felelte.
- Nézze, nem igazán engedhetek meg magamnak egy ilyen helyet.- vallottam be.
- Ugye nem gondolta, hogy hagyom fizetni bármiért? - villantott felém egy olyan mosolyt, ami egyszerűen lesöpört a lábamról. Már megjelenéséből és viselkedésébő meg tudtam ítélni, hogy kőgazdag, és ebből adódóan nem is akartam vele bármifajta kapcsolatot, de annyira lenyűgözött, hogy nem érdekeltek a saját szabályaim.
- Úgyszintén. Nem tart velem egy italra? - tért rögtön a lényegre.
- Nem sokat habozik.- jegyeztem meg, mire felnevetett.
- Rövid az élet. - a hangjában volt valami más is, nem csak viccelődés. Arra következtettem, hogy ő is megtapasztalt már borzalmas dolgokat.
- Éppen most ittam kávét, de egy szendvicset elfogadok. - egyeztem bele végül.
- Remélem tudja, hogy errefelé a nyolcfogásos étkezéseket hívják szendvicsnek.- arcára visszatért az őszinte vidámság, miközben helyzetemen szórakozott.
- Nem járkálok erre túl sokat. - ismertem be. Megértően bólintott, még mindig mosolyogva.
- Szerencséje, hogy tudok egy remek olasz éttermet.
- Szendvicsről volt szó. - ellenkeztem.
- Nem, kávéról volt szó, szóval felesleges vitatkoznia.- vágott vissza játékosan. Mikor meglátta egyáltalán nem vidám arcom elkomolyodott. - Nem fogom elrabolni, ne aggódjon.
- Mostanság nem tudhatja az ember.- vágtam rá, kihívó mosollyal.
- Van humora.- felelte, mire vállat vontam.
- Szarkasztikus vagyok, nem humoros.
- Elnézést a tévedésért. Meghívhatom egy pizzára, hogy eltereljem róla a témát?
- És visszatértünk. - sóhajtottam, unalmat tettetve.
- Mondhat nemet.
- Nézze, nagyon szívesen elmennék pizzázni, vagy inni valamit, de a főnökség épp most vett el két órát az életemből, egy adag baromsággal, ami miatt nem tudtam Grace Klinikát nézni, és Lexie Grey éppen most haldoklik szóval haza kell mennem. Amúgy pedig miért mennék bárhova egy idegennel, aki lehet, hogy el akar rabolni?- vontam fel a szemöldököm.
- Reggel tönkretette az egyik ingemet, ez a legkevesebb. - válaszolt, pont annyira szórakozva a helyzeten, mint én.
- Tudja mit, ha ennyire akarja.- adtam be a derekam végül. Ő diadalittasan elmosolyodott, mire elindultam.
- Nem kényszerítem semmire, és másik irány.- szólt utánam. Szemforgatva megfordultam, és újra gyalogolni kezdtem. Az étterem nem volt messze, az ötödik sugárútról lefordultunk az ötvenharmadik utcába és kétszáz méter múlva már ott is voltunk.
- Azt gondoltam, hogy valami egyszerű pizzériába megyünk.- mondtam halkan, mikor beléptünk.
- Ez a pénzügyi központ, itt nem ismerik az "egyszerű" szót.- felelte.
- Nézze, nem igazán engedhetek meg magamnak egy ilyen helyet.- vallottam be.
- Ugye nem gondolta, hogy hagyom fizetni bármiért? - villantott felém egy olyan mosolyt, ami egyszerűen lesöpört a lábamról. Már megjelenéséből és viselkedésébő meg tudtam ítélni, hogy kőgazdag, és ebből adódóan nem is akartam vele bármifajta kapcsolatot, de annyira lenyűgözött, hogy nem érdekeltek a saját szabályaim.
- Igazán nen kell. - ráztam a fejem.
- Miss Garvey most az egyszer megtenné, hogy nem vitatkozik, hanem helyet foglal, és választ valami ételt?- nézett a szemembe. A következő pillanatban már egy asztalnál ültem az étlapot lapozgatva.
- Mit ajánl? - pillantottam Jasonre.
- A risotto di zucca isteni, érdemes megkóstolnia. - tekintetünk találkozott, és minden eddigi magabiztosságom elszállt. Ő észrevette reakciómat és elmosolyodott.
- Tisztában van az adottságaival, nem igaz? - kérdeztem enyhe gúnnyal.
- Ilyen külsővel rengeteg dolgot lehet elérni az üzleti életben. - ajándékozott meg egy kacsintással.
- Nem gondolja, hogy egy kicsit beképzelt? - mostmár nyilvánvaló volt a gúny a hangomban.
- Nem gondolja, hogy a főnökei főnökével nem szabadna így beszélnie? - kérdezett vissza kihívóan. Megállt bennem az ütő. Már csak az hiányzott, hogy valaki olyannal kavarjak, akinek a beosztottja vagyok. Halkan felnevetett arcomat látva. - Westside University a Weaver Entertainments által támogatott egyetemek közé tartozik, aminek én vagyok a vezérigazgatója, ez által az ön főnöke.
- Meg akar félemlíteni? - húztam össue szemöldököm. Ő mosolyogva megrázta a fejét.
- Nem, dehogy Miss Garvey. Szeretném, ha tudná hogy, ha az egyetem tiltja a kollégákkal vagy feljebb állókkal való randizást, ezt megváltoztathatom az ön kedvéért.
- Szóval ez egy randi? - tereltem el a témát.
- Nem gondolja? - tekintete enyémbe fúródott.
- Nem. - mondtam végül. - Egy randit előre meg kell beszélni. Ezt ön erőltette rám. - itt elmosolyodott és egy másodperce lehunyta szemeit. - Egyikünk sincs kiöltözve, mint egy rendes randin szokás. Hívjon fel vagy küldjön virágot és majd akkor elkezdek gondolkozni azon, hogy "randizunk"-e.
- Magasak az elvárásai.
- Biztosra megyek. És irodalmat tanítok, ebből adódóan a reménytelen romantikus fajta vagyok. - arckifejezéséből ítélve lenyűgöztem.
- A lányom imádná magát. - mondta végül. Nem tudtam semmit a családjáról, ezért meglepett az, hogy gyereke van. - Már most eltervezte az esküvőjét és négy éves. - elmosolyodtam. Én is kiskorom óta tudtam, milyen lesz a nagy nap, csak azzal nem voltam tisztában, hogy ki vár majd az oltárnál.
- Egész biztos csodálatos kislány.
- Igen, az. - bólintott. A hirtelen beálló csendet a pincér törte meg, aki rendelésünkért jött. Nem tűnt fel, ahogy besötétedik kint. A beszélgetés annyira könnyed, játékos és szórakoztató volt. Régen nem éreztem magam olyan felszabadultnak. Minimum három órát töltöttünk az étteremben, minden perccel egyre jobban megismerve a másikat. Egész biztos voltam abban, hogy sosem találkoztam még valaki olyannal, aki ennyire tökéletes. Nem csak a kinézete, de az intelligenciája, a humora és a gondolatai is elvarázsoltak. Napokig beszélgethettünk volna, ha telefonom nem csörren meg. Egy egyszerű emlékeztető volt a másnapi órarendemről, de mikor kikapcsolta egy másodpercre láttam az órát, ami 22:38-at mutatott.
- Fél tizenegy.- néztem Jasonre.
- Siet valahová? - érdeklődött mosolyogva.
- Nem, de holnap dolgoznia kell.
- Nagy fiú vagyok, Miss Garvey, fent maradhatok éjfélig. - nevetett fel.
- Én viszont tanár vagyok, és korán kell kelnem.
- Kifogások. - forgatta a szemét játékosan. - Legalább hazakísérhetem? New
York egyes helyein nem jó éjszaka mászkálni.
- Micsoda úriember.- jegyeztem meg. Lerakott egy csekket az asztalra, majd felsegítette a kabátom.
- Csakis önnek. - kinyitotta előttem az ajtót, majd megkopogtatta egy fekete kocsi ablakát.
- Mit csinál? - nyúltam kezéért, hogy megállítsam, de abban a pillanatban rájöttem. Persze, hogy van saját sofőrje, aki bármikor, bárhova elfuvarozza. Kinyitotta előttem a hátsó ajtót, aztán beszállt mellém. Az autóban enyhe mentaillat volt, fehér bőrülések és egy minibár is. Miután elmondtam a lakcímem Jason egy üveg vodkát és két poharat vett elő a hűtőből.
- Kér?- kérdezte halkan.
- Nem, köszönöm. - feleltem hasonló hangerőn. Megivott egy pohárral, miközben mindketten a másikat fürkésztük. A sofőr hirtelen megállt, és mintha véget ért volna a tündérmese. Jason felkísért az én lakásomig, majd megvárta amíg kinyitom az ajtót.
- Nincs kedve valamikor randizni? - érdeklődött, erősen hangsúlyozva a "randi" szót. Elmosolyodtam, hiszen tudtam, próbálkozhatnék tenni ellene, de úgyis elmennék vele.
- Látja, megy ez az elhívás dolog.- válaszoltam büszkén. Ő hátravetett fejjel felnevetett.
- Ez egy igen?
- Elgondolkozom akkor, ha látom a virágokat. - tértem ki a válasz aló. Hajába túrt és elmosolyodott.
- Hány szál rózsát szeretne?
- Nagyjából ötven elég. - vicceltem. Pár pillanatig tartottuk a szemkontaktust, mindketten élvezve a helyzetet. - Jó éjt
- búcsúztam, mikor már tapintani lehetett köztünk a vibrálást.
- Jó éjt. - köszönt ő is. Nem csuktam be teljesen az ajtót, mikor visszafordult.
- Holnap látom, Miss Garvey.
- Nem mondtam igent, Mr Weaver. - dőltem az ajtófélfának.
- Látni a szemében a választ Rose. - nevetett fel, és eltűnt a lépcsőfordulóban.
Jò lett.
VálaszTörlésRemèlem lesz folytatàsa😊
Köszönöm, érkezik :)
VálaszTörlés