4.fejezet Very first page

Hiába próbálok valami beszédet összerakni a rendezvényre, gondolataim csak Rose körül forognak, míg végül asszisztensemet, Lindát kérem meg a szöveg megírására. Az egész napot az irodámban töltöm, de nem tudok dolgozni. Látni akarom, hallani a nevetését. Meg akarok róla tudni mindent. A nap minden pillanatában vele szeretnék lenni, de Scott szavai visszhangzanak a fejemben. Veszélybe sodornám. Nem lehetek annyira önző, hogy ennek kitegyem. Meg sem magyaráztam neki, hogy miért tűntem el, pedig megérdemli, hogy tudja. Telefonomért nyúlok, és tárcsázom számát.
- Igen? - szól bele, hangja pont olyan vidám, mint mindig.
- Rose? - kérdezek vissza, lassan kifújva a levegőt.
- Baj van a rendezvénnyel? - aggódik azonnal.
- Nem, dehogy, csak hallani szerettem volna a hangod. Nem vacsoráznál velem?
- Nem kell elhívnod randira, ha nem szeretnél.- feleli halkan. A bűntudat, amit érzek elviselhetetlen.
- Ezt nem érted Rose. - rázom a fejem, de ő felcsattan.
- Akkor magyarázd el, hogy miért csókoltál meg, aztán szó nélkül leléptél, mert én nem tudok rájönni az okára.- válaszolja keményen.
- Vacsorázz velem. - javaslom újra, amit most hosszú szünet követ.
- Rendben.- mondja végül, mire megkönnyebbülve fújom ki a levegőt.
- Hatkor felveszlek. - még csak fél négy van, szóval van időm helyet foglalva valami normális étterembe.
- Hatkor találkozunk. - búcsúzik, majd kinyomja a hívást. Az idő nem telhetne lassabban, miközben a hat órát várom. Amikor kifele megyek Scott jön velem szembe, és furcsállva végigmér.
- Hihetetlen, amit csinálsz. - sóhajt végül.
- Scott. - már hangsúlyom is a fenyegetőhöz közelít, de ő nem hagyja abba.
- Jason, te is tudod, hogy nem lehet semmilyen üzleten kívüli kapcsolatod gyakorlatilag senkivel, mert a kilencven százalékuk valami különös balesetben meghal.
- Tudom. - szűröm fogaim között. - De megérdemli, hogy tudja az okát.
- Az ő érdekében nem javaslom. - hiába próbálom kizárni fejemből amit mond, nem megy.
- Foglalkozz a saját dolgaiddal Scott.- vetem végül oda, mielőtt beülök az épület előtt parkoló Mercedesembe. Megyek vele pár kört, hogy levezessem a feszültséget, amit Scottnak köszönhetek. Hat óra előtt néhány perccel parkolok le Rose lakása előtt, majd gyorsan összeszedem a gondolataim, mielőtt kopogok.

Rose Garvey

Egy pizzát rendelek vacsorára, aminek a felét el is fogyasztom, mikor Jason kopog. Feltápászkodok a tv elől, és ajtót nyitok. 

- Rose.- halványan elmosolyodik, és én is ugyanezt teszem. 

- Baj lenne, ha inkább itthon maradnánk? - kérdezem, szélesre nyitva az ajtót. 

- Nem, dehogy.- mondja, és szinte rutinos mozdulattal felakasztja kabátját. 

- Ha kérsz, van pizzám, bár egy kicsit kihűlt. - biccentek az asztal felé. 

- Nem, köszönöm.- rázza fejét, és érzem, hogy nem akar sokáig maradni. 

- Jason, hazamehetsz, nem kell velem lenned. - mosolygok rá egy kicsit keserűen. 

- El sem tudod képzelni, hogy mennyire szeretnék veled lenni. - nyúl kezemért, én pedig hagyom, hogy összefonja ujjainkat. 

- Akkor nem értem, mi a terved.- motyogom. 

- Nem kerestelek, mert jobb életet érdemelsz. - végképp elvesztem a fonalat, ami arcomon is látszik. 

- Jobbat? 

- Egy olyan életnél, ahol folyamatos veszélyben kell élned. Nem várhatom el tőled, hogy ezt tedd Rose. Túl sok olyan ember nem kedvel, akik nem haboznak embert ölni. Te lennél a célpontjuk, ha bármi lenne köztünk. 

- Meg tudom védeni magam.- felelem, majd arcára nézve pontosítok.- Te meg tudsz védeni. 

- Bárcsak meg tudnálak. 

- Bízok benned. - magamnak is alig akarom beismerni, hangosan kimondva pedig még hihetetlenebbül hangzik. Egy hete ismerem.

- Nem érdemlem meg a bizalmad. - elengedi kezem, és távolabb lép tőlem. 

- Ez baromság. - rázom meg a fejem. - Ők is emberek Jason, - nem tudom folytatni, mert közbevág. 

- Tévedsz, ők sokkal inkább egy szervezet. Ha megölöd a vezetőt, akkor sem esnek szét. Nem tudom, ki tartozik közéjük, és ki van a mi oldalunkon. - nem szabadna kérdeznem, mert érzem, hogy ez nem egy egyszerű ügy, de mégis kicsúsznak a szavak a számból. 

- Ki az a mi? 

- A Fehér Ház teljes titkosszolgálata, az elnök, a kabinetfőnök, és az embereim. - meglep, hogy elmondja. 

- Szóval tényleg ismered az elnököt.- jegyzem meg, mire felnevet. 

- Igen, ismerem az elnököt. 

- De ha őt sem ölték még meg eddig, sem a családját, akkor téged miért fenyegetne nagyobb veszély?- térek vissza a témára, és ő hajába túr. 

- Azért, mert az elnököt a leghűségesebb, és legjobb emberek védik. Az én testőreim nincsenek úgy kiképezve, mint az ottaniak. - magyarázza. 

- De téged is meg tudtak eddig védeni. - ráncolom szemöldököm.

- Az lesz a legjobb, ha a rendezvény után nem látjuk egymást Rose. A saját érdekedben. - a hangja komolyabb, mint bármikor előtte. 

- Jason. - nem néz a szemembe. - Jason! - ismétlem magam, míg végre felnéz. - Nem kérheted tőlem ezt. 

- Ez nem kérés volt Rose. - vág vissza. 

- Hanem? - húzom fel szemöldököm. 

- Nem fogok az életeddel játszani. 

- Ha úgy érezném, hogy nem éri meg, nem vitatkoznék veled Jason.- lépek közelebb. 

- Nem éri meg.- ellenkezik, de mielőtt bármit mondhatna, lábujjhegyre állok, és finoman megcsókolom. 

- Szerintem megéri. - húzódok el néhány másodperc után. 

- Rose, ezek az emberek az életedre fognak törni. Nem akarhatod ezt. - kék szemeibe nézek, és tudom, hogy amióta megismertem, színesebb lett az unalmas életem.  Bármit megadnék azért, hogy életem végéig vele lehessek. 

- Jason, az életem abban a pillanatban megváltozott, hogy leöntöttelek a kávémmal, és bármi is ez, ami köztünk van, legalább megpróbálhatnánk. Nem kell rögtön egy párnak lennünk, csak néha együtt ebédelünk és beszélgetünk, aztán meglátjuk mi lesz belőle. - mikor végre bólint, hatalmas kő esik le a szívemről. 

- De abban a pillanatban, hogy valaki bántani próbál, nem hibáztathatsz, bármit is teszek az illetővel. - szögezte le. 

- Rendben.- egyezek bele, mire átölel. - De ne tűnj el megint. 

- Eszemben sincs.- válaszolja halkan, és megpuszilja homlokom. Még néhány másodpercig úgy állunk, mielőtt ellépek tőle.

- Egész biztos, hogy nem kérsz pizzát? - ajánlom fel újra.

- Milyen van?

- Hawaii.- válaszolom, lehuppanva a kanapémra.

- Ananász? - húzza össze szemöldökét, mire elfintorodok.

- Az úgy nem pizza.

- Végre valaki, aki normálisan eszi a pizzát. - ül le mellém.

- Nem ilyet rendelnék, de a hawaii alapja a legfinomabb. A kedvencem a sonkás- kukoricás, de abból túl sokat eszek, és nem marad másnapra.- magyarázom, és fel sem tűnik, hogy hülyeségekről beszélek.. - De nem untatlak. - motyogom, de arcára mosoly ül ki.

- Egyáltalán nem untatsz. - rázza fejét, de ezt az állítást nehezen hiszem el.

- Persze. Szeretnél valami filmet nézni? - próbálom terelni a témát.

- Valami sírós, csajosát? - nevet fel, mire finoman vállba vágom.

- Mi a baj a Titaniccal? - kérdezem tettetett sértődöttséggel,

- Úgy érted a Három órás szenvedéssel?

- Most a lelkembe taposott Mr. Weaver.- rázom fejem. Ő vállam köré fonja kezét, mellkasához húz és elveszi tőlem a távirányítót. Valami sorozatra kapcsol, amit egyikünk sem ismer, így együtt kritizálhatjuk a szereplőket és a történetet a következő néhány órában. Tizenegy óra körül, már alszok,de arra kelek fel, hogy ő felemel a kanapéról, és hálószobámba visz.

- Jó éjt Rose.- suttogja, mielőtt megpuszilja homlokom.

- A konyhapulton lévő kulccsal bezárnád az ajtót? - motyogom félálomban.

- Van pótkulcsod?

- Persze. Ha nem lenne, nem kérnélek erre.- halkan felnevet, és ujjait még egyszer végigvándoroltatja arcomon. - Köszönöm, hogy jössz holnap.- teszem hozzá álmosan.

- Semmiség.- súgja, mire elmosolyodok.

- Jó éjt Jason.

- Jó éjt Rose. - válaszolja. Hallom, ahogy becsukja az ajtót, majd néhány perccel később egy autó motorja indul be a ház előtt. Bárcsak az összes estémet vele tölthetném.

Reggel még be kell mennem a suliba, és csak utána indulok a rendezvény helyszínére, ami az Edison Ballroom. Kristen már ott van, néhány kollégámmal együtt. Amikor belépünk, eláll a lélegzetem. Tökéletesen lett feldíszítve a hely. A pasztelrózsaszín és a törtfehér lenyűgözően passzolnak egymáshoz. Kifinomult és elegáns az egész. Tökéletes egy jótékonysági eseményhez. Kristennel együtt ebédelünk egy közeli étteremben, majd hazamegyek, hogy átöltözzek, végül pedig vissza a helyszínre.

Jason Weaver

Percre pontosan hétkor érek oda, és ahogy belépek eláll a lélegzetem. A vendégeket Rose fogadja, egy fehér ruhában, amit mintha rá szabtak volna. Amint meglát elmosolyodik, és felém nyújt egy pezsgővel teli poharat az előre odakészítettek közül.

- Gyönyörű vagy.- hajolok hozzá, hogy megpusziljam az arcát.

- Te sem nézel ki rosszul.- mér végig, majd int az egyik tanulójának, hogy váltsa le a bejáratnál. - Hogy áll a beszéd?

- Már régen kész van, ne aggódj.- egy tálcáról veszek neki is egy pohár pezsgőt, amit hálás mosollyal elfogad.

- Van ahhoz bármi közöd, hogy az utolsó pillanatokban egy csomó jegyet vettek, a drágább kategóriából?- érdeklődik, mire vállat vonok, és számhoz emelem a poharat.

- Roppant népszerű vagyok, és egyes emberek szerint kellemes a hangom. - megemlítettem néhány beosztottamnak, hogy lesz ez az esemény.

- Ezt egy cseppet sem kétlem.- nevet fel, és többen is felénk pillantanak. Amikor végre egy kicsit eltávolodunk a tömegtől zsebembe nyúlok és előhúzom a kékbársony dobozt, amit délelőtt vettem, a benne lévő fülbevalóval együtt.

- Hoztam neked egy kis ajándékot.- húzom félmosolyra számat, de ő megrázza fejét.

- Jason, elég, hogy itt vagy, nem kellenek ajándékok.- motyogja.

- Akkor vedd úgy, hogy egy kiegészítő a tökéletes ruhádhoz. - átnyújtom neki a dobozt, és amint kinyitja elkerekednek szemei.

- Ezt nem fogadhatom el.- csukja vissza azonnal, majd visszaadja nekem.

- Nem vihetem vissza, utána azzal lenne tele a sajtó, hogy kikosaraztak.- próbálom újra.

- Ez csak akkor lenne fair, ha én is tudnék neked ilyeneket venni.

- Fehérarany fülbevalót? - kérdezem halkan felnevetve.

- Méregdrága ajándékokat. - villannak rám szemei. - De nem tudok, szóval nem is fogadhatom el.

- Minden egyes nő megőrülne egy ilyen fülbevalóért és te visszautasítod? Mit tettem, amivel megérdemeltelek? - emelem a plafonra tekintetem, ő viszont finoman vállba vág.

- Nem vagy vicces.- jelenti ki, dühös arccal. Csak most tűnik fel, hogy amikor mérges, kissé felhúzza orrát, amitől nem lehet rá komolyan nézni.

- Kérlek Rose.- mondom egy kis szünet után, legmeggyőzőbb mosolyommal.

- Hihetetlen, amit csinálsz. - morogja végül, mire boldogan visszaadom a dobozt. Az apró, kör alakú fülbevaló tökéletesen kiegészíti ruháját. - Mi az? - ránt vissza a valóságban, nekem pedig fel sem tűnt, milyen sokáig fürkésztem arcát.

- Lenyűgözően nézel ki. - mondom, és zsebembe csúsztatom a kék tasakot.

- Köszönöm.- egy pillanatra lehajtja fejét, majd újra rám néz. - A színpadhoz kellene menned.

- Miért? - kérdezem.

- Mert tíz perc múlva beszédet mondasz. - tudatja velem. Azt a tíz percet is végig beszélgetjük. Feltűnik, hogy milyen szenvedéllyel beszél az irodalomról, és nem tudom, hogyan lehet valaki ennyire elképesztő. A beszédem alatt rendszeresen felé pillantok, ilyenkor megajándékoz a világ legszebb mosolyával. Az este további részét mellette töltöm, kiélvezve minden pillanatot. Rengeteg intelligens nővel találkoztam, de Rose szavaival nem tudok betelni. Van benne valami, ami megbabonáz mindenkit maga körül. Tudom, hogy a teremben lévő összes férfi gyakran felé fordul, és hogy irigyelnek engem. Ha nem az én partnerem lenne Rose, valószínűleg én is féltékenyen nézném azt a szerencsést, aki elkísérhette. Tizenegy körül érünk lakásához, de még behív egy italra. Úgy gondolom, ez a tökéletes időzítés megkérdezni tőle azt, amin reggel óta agyalok.
- Mit csinálsz a hétvégén? - kérdezem, miközben ő egy pohár bort nyújt felém. 
- Dolgozatot javítok, és Grey's Anatomy-t nézek. - feleli, és saját italába kortyol. 
- Lenne kedved elkísérni Washingtonba? Az elnök vacsorát ad, és engem is meghívott. - szemei elkerekednek, és nem bírom visszafojtani nevetésem. 
- Csak hogy tisztázzuk, most az Egyesült Államok elnökéről beszélgetünk? - kérdezi döbbenten.
- Igen. Pénteken este mennénk, szombaton napközbe körbevezetlek a városban, és este bemutatlak Fitzgeraldnak, és a családjának. - ecsetelem terveim. 
- Most egész biztosan álmodom.- motyogja, és leül a kanapéra. - Jason Weaver meghívott Washingtonba, hogy bemutasson az elnöknek. Mindjárt megszólal az ébresztőm is. 
- Rose, - leülök mellé, és megfogom egyik kezét. - Ha ez sok, mehetünk lassabban is. 
- Nem Jason, csak egy kicsit megijeszt a gondolat, hogy találkozhatok az elnökkel. - végre rámnéz, és nagy nehezemre esik nem elveszni a tekintetében. 
- Vele nőttem fel, hidd el, kedvelni fogod. Ha eljössz. De ha nem, az sem baj. - szorítom meg kezét finoman, mosolyt varázsolva arcára.
- Egy ilyen lehetőséget nem utasíthatok vissza. - mondja, mire magamhoz húzom, és puszit nyomok homlokára. Nem tudom, meddig ülünk így, de amikor legközelebb halkan megszólítom, nem válaszol. Óvatosan felemelem, és megkeresve hálószobáját, ágybába fektetem, és betakarom. Az éjjeliszekrényén találok papírt és tollat is, és leírom neki, hogy ne aggódjon a bejáratiajtónál álló ember miatt, hiszen egy testőr az. Aztán még egy utolsó puszit nyomok homlokára, és behajtom magam mögött szobaajtaját.

3.fejezet Delicate

  Másnap reggel az egyetemen Kristen fogad egy kávéval és egy csokor rózsával.
- Ezeket az asztalodon hagyta egy bizonyos Mr Weaver. - mosolyodik el sejtelmesen.
- Ezt úgy mondtad, mintha szereplő lennél a Szürke ötven árnyalatából.-vágom rá, mire felnevet, de elkomolyodik.
- Gondolod, hogy ő is egy Christian Grey?-kérdezi elgondolkodva. Megfordul a fejemben, hogy esetleg lelököm a lépcsőn.
- Jézusom Kristen.- elveszem tőle a kávét és a virágokat, majd a termembe megyek, de ő követ.
- Most komolyan. Ha ágyba visz, majd úgyis megtudod.- kacsint rám.
- Nincs jobb téma, amiről beszélgethetnénk? - kérdezem unottan.
- De, van, de miért beszélnénk másról, amikor te a világ egyik legbefolyásosabb emberével randizol. - vonja fel szemöldökét.
- A párkapcsolataim mostantól tabunak számítanak.- jelentem ki. Ő rám mosolyog és megrázza fejét.
- Nem úszod meg ilyen könnyen. - válaszra sem méltatva belekortyolok italomba, miközben kitessékelem Kristent a teremből, majd felhívom Jasont. Ő szinte azonnal felveszi, és vidáman szól bele.

- Miss. Garvey, szóval tényleg nem tudja végigcsinálni a reggeleket nélkülem. - unottan elmosolyodok.

- Mr. Weaver, mint mindig, most is túlértékeli önmagát. - válaszolom csípősen, majd a tárgyra térek. - Azonban, nem az egójáról szerettem volna beszélgetni, hanem meg akartam köszönni a kávét, és a virágokat. 

- Kár, hogy nem láthattam az arcát, mikor megkapta az ajándékom. - nevet fel. 

- Ezt csak ön sajnálja. - mondom, visszafojtva mosolyom.

- Még nem is meséltél semmit.- tér vssza Kristen.

- Társasága van? - kérdezi Jason, remekül szórakozva. 

- Igen, sajnálom, de le kell tennem. 

- Később keresem Rose.- magam előtt láttam a mosolyát, mikor az asztalomra rakom a telefonom. 

- Még jó, hogy nem mesélek, miután te a Szürke ötven árnyalatára asszociálsz, amikor meghallod a nevét. - ellenkezek. 

- Nem, Rose, nem játszhatsz így. Én vagyok a legjobb barátnőd, be kell avatnod a részletekbe. - ül fel az egyik pad tetejére, miközben én a vele szemben lévő falnak dőlök. 

- De nincsenek perverz megjegyzések.- figyelmeztetem, ő pedig beleegyezően bólint. 

- Szóval milyen volt?- kérdezi izgatottan. 

- Tökéletes. Annyira édes, varázslatos, vicces miközben hihetetlenül művelt, és egy úriember. Teljesen lenyűgözött. - sorolom remek tulajdonságait, egyre nagyobb vigyorral.

- Tetszik neked.- jelenti ki barátnőm.

- Dehogy, csak jól érzem magam vele.- szépítek a helyzeten.

- Hallottad, hogy beszélsz róla? Sőt, el is pirultál. 

- Ő Jason Weaver, multimilliárdos, akit minden nő imád, én meg egy egyetemen tanítok, és azon gondolkozok, hogy örökbe fogadjak-e egy macskát. Labdába sem rúghatok a szupermodellek mellett.
- Te megőrültél. 

- Talán, de ha belegondolsz, igazam van. Te tudod milyen amikor mindened megvan, és láttad azt is, hogy én hogyan éltem le a gyerekkorom. Egy világ választ el attól az életstílustól. Tőle. 

- Ahhoz az élet is hozzá lehet is hozzá lehet szokni. - löki el magát a padtól Kristen. 

- Ismersz, tudod, mennyire utálom a tervezői ruhákat, a milliárdokat érő autókat és ahogy folyamatos körbe ugrál mindenki. - csóválom fejem. 

- Jason Weavertért sem adnád fel ezt? A lakbért, a hihetetlenül alacsony fizetésed, és az egész tanítás dolgot? 

- Nem tudom. Talán. De nem tartunk ott, hogy ilyeneken kelljen gondolkoznom. - mondom.

- Ő nem a nőcsábászok kategóriájába tartozik, megdolgozott mindenért, amit kiépített, ezért ha virágokat és kávét küldözget, érdeklődik irántad Rose. - magyarázza barátnőm. 

- Majd meglátjuk.- hunyom le a szemem egy pillanatra. 

- De ha legközelebb találkoztok, tedd meg nekem azt a szívességet, hogy megcsókolod. Tudni akarom, hogy csinálja. - Kristennek újból piszkos gondolatai támadnak, amiket nevetve hallgatok végig. - De tényleg, vajon mekkora - itt úgy döntök, jobb,lesz leállítani, mielőtt valaki meghallja.

- Kristen, te jó ég, elég már.- kerekedik el a szemem, és tenyerembe temetem fejem. 

- Jó, rendben, megyek.- ajándékoz meg egy kacsintással.- Ne felejtsd el, hogy holnap felrakjuk a karácsonyi dekorációt. - szól vissza, mielőtt becsukja maga mögött az ajtót. Órák után Kristennel ebédelek, az ünnepek közeledtéről beszélgetve, majd hazaindulok. Csak otthon látom Jason üzenetét, amiben azt kérdezte, hogy együtt ebédelünk-e. Gyorsan visszaírok neki, és azonnal jött is a válasz.
-Nagy kár, pedig vehettünk volna fánkot is. 
Felnevetek üzenete láttán.
-Remélem nem törtem le az óriási egóját. 
- Azért kicsit rosszul esett.
- Biztos nehéz lehet elfogadni, hogy az életem nem csak maga körül forog. 
- Hihetetlenül megvisel. De talán elnézném, hogy nem folyamatosan velem foglalkozik, ha velem tart egy pizzára.
- Egy Weaver pizzázni megy öt csillagos éttermek helyett? Ez megdöbbent. 
- Ezt igennek veszem. Tíz perc múlva ott vagyok önért. - írja utoljára. Vigyorogva magamra kapok egy normálisabb pulcsit, majd bezárom az ajtót, és ahogy kilépek az apartmanből, egy fekete Mercedes parkol le.
- Miss. Garvey, megtisztelő, hogy mégiscsak nekem szenteli az estéjét. - villantott rám Jason egy elbűvölő mosolyt.
- Nem hagyott más opciót.- felelem viccelődve.
- Újra meggyanusí azzal, hogy olyan dolgokra kényszerítem, amit nem akar? Nem kell titkolnia, tudom, hogy élvezi a társaságom. - kacsint, ahogy kivételesen az anyósülés ajtaját nyitja előttem.
- Tényleg élvezem. - ismerem be. 

- Én is élvezem, amikor velem van. - válaszolja, mielőtt beszáll mellém. Hiába próbálom elrejteni elpirulásom, tudom, már úgyis meglátta. A Lombardi's előtt állunk meg, ami Amerika legrégibb pizzázója volt, és egy órát kellett várni azért, hogy bejusson az ember.
- Jön? - kérdezi Jason.
- Ide? Viccel velem? Órákig nem lesz helyünk.- húzom össze szemöldököm.
- Fogalmazzunk úgy, hogy ez is családi vállalkozás.- nyitotja ki előttem az ajtót.
- Mit nem mondott még el? - kérdezem, mire egy lélegzetelállító mosollyal vállat von.
- Rengeteg dolgot.
  A pizza isteni volt, megértem, miért ez a legnépszerűbb pizzázó a városban. A hely kezd kiürülni, mivel a záróra közeleg, és végül csak mi maradunk.
- Hozhatok még valamit Mr. Weaver? - sétál hozzánk a pincér, éppen mikor elfogynak az italaink.
- A hölgyön múlik.- villant rám egy mosolyt Jason, én pedig bólintok.
- Egy Cabernet Sauvignon-t. - felelem, mire a velem szemben ülő elkerekedett szemmel néz rám.
- Mark, kérem, hozzon valami minőségit.
- Mi a baj azzal a borral? - kérdezem felháborodva, miután a Marknak nevezett illető elment.
- Rose, az nem bor, az valami kotyvalék, amire rácímkézték, hogy Sauvignon. Kóstolt már ezeken kívül valami normálisát is?
- Ezt lehet az áruházakban venni, ráadásul nem is drága, miért költenék kétszáz dollárt egy üveg borra? - vágok vissza.
- El sem tudom képzelni, milyen lehet ilyeneket inni. - rázza a fejét, mire tettetett sértettséggel nézek rá.
- A fizetésemből ilyenre telik. - válaszolom, és a pincérünk újra megjelenik egy üveg borral, amilyet még sosem láttam.
- Mekkora szerencse, hogy én állom a vacsorát.- szórakozik rajtam, miközben a fiatal fiú mindkettőnknek tölt, majd egy tál jégbe helyezi az üveget.
- Ez mi? - méregetem poharamat.
- 2007-es Sassicaia egyenesen Olaszországból. Kóstolja meg.- emeli felém poharát. Ahogy belekortyolok melegség töltötte el testem, és elégedetten bólintok
- Ez tényleg jobb, annál amit én iszok.
- 2007 volt az egyik legjobb éve a Toszkán boroknak. Bár kétszázhúsz dollár egy üveg, szerintem teljesen megéri. - majdnem megfulladok, amikor meghallom az árát.
- Hogy mennyi? - köhögök.
- Nyugalom, én állom.- nevet arcom láttán.
- A pénzügyi központban ilyeneket isznak az emberek?
- Leggyakrabban igen. Persze, van aki inkább a tequilát preferálja, de én a vörösborokért vagyok oda.- nagyot kortyol saját poharából, majd leteszi az üveget az asztalra. - Ne mondja, hogy nem adna fel semmit, azért, hogy ilyeneket ihasson. - mintha gyomorszájba rúgtak volna, olyan érzés meghallani, ahogy Kristen szavait idézi.
- Hogy hallotta? - kérdezem, lassan összeszedve magam.
- Elfelejtette bontani a hívást.
- Nem volt joga ehhez.- csattanok fel. - Ez egy személyes beszélgetés volt.
- Semmi rosszat nem mondott. Akkor lenne oka aggódnia, ha azt tervezné, hogy megöl és ellopja a pénzem.- érvel saját maga mellett.
- Nem tartozott magára. Miért nem nyomta ki?
- Letenné, ha meghallaná, hogy önről beszélek? - kérdez vissza, mire elnémulok. - Na látja. Amúgy pedig a barátnőjének igaza volt abban, hogy érdekel.- a gyönyörű, kék szempár enyémbe fúródik. - És a tény, hogy én is érdeklem önt jelentősen megkönnyíti mindkettőnk helyzetét. - lesütöm szemem, ahogy okokat próbáltam felhozni.
- Ez csalás.- jelentem ki végül.
- Csalás?
- Igen. Akkor kellene megtudnia mit érzek ön iránt, amikor én elmondom. - pillantok fel újra, határozottabban.
- Inkább felejtsem el az egészet, és beszélgessünk tovább borokról? - érdeklődik enyhén szarkasztikusan, mire bólintok.
- Rendben, ez jó ötlet.- helyeselek, és felállok. - Most kimegyek a mosdóba, és egy kicsit megnyugszom. - hallom, ahogy ő is feláll.
- Rose.- szólal meg halkan, de gyorsan elfordulok, és a toalett irányába indulok, amikor ő finoman elkapta könyököm, és visszahúzott. Egyetlen másodpercig nézett a szemembe, majd ajkai az enyémet érték. Lassú, és szenvedélyes.

Derekam köré fonja karjait, én pedig mellkasára helyezem egyik kezemet, míg a másikkal arcát érintem. Bármeddig képes lennék ott állni, de mindkettőnknek levegőt kell vennie.
- Szóval beszélgessünk sauvignonokról, vagy kihagyhatjuk az unalmas részét, és beismerjük, hogy mindketten akarunk valamit? - suttogja, alig távolodva el számtól.
- Maradjunk a boroknál. - tolom el magamtól finoman, de ő még mindig derekam körül pihenteti karját.
-  Nem mondhatja, hogy nem csókolok remekül.
- Ne teljen el ennyire önmagával. - mélyen belül azért beismerem, hogy tényleg tökéletesen csinálja.
 Mivel fél tíz volt, Jason hazavisz, és felkísér lakásomig.
- Attól eltekintve, hogy megint rámerőltette ezt az estét, igazán jól éreztem magam.- fordulok vissza az ajtóból. Ő zsebre tett kézzel áll a folyosón, a haja kicsit kócos, mégis tökéletesen néz ki, és a mosoly, amivel engem figyelt megremegteti térdeim.
- Örülök, hogy én teszem ilyen boldoggá.- belepirulok szavaiba.
- Jó éjt Jason. - lépek közelebb, és finoman megpuszilom arcát. Nem engedi el alkarom, ahogy fülemhez hajol.
- Jó élt neked is, Rose. - érzem, amint eltölt a melegség, míg a lifthez sétál, és eltűnik a régi fémajtók mögött.
  Azután három napig semmi. Se kávé, se hívás, se üzenetek. Jason egyszerűen eltűnt, és én úgy éreztem, éjfélt ütött az óra, mint a Hamupipőkében.
- Még mindig semmi? - kérdezi Kristen, pont annyira lehangoltan, mint én.
- Nem kellett volna beleélnem magam. - válaszolok, újra meg újra telefonomra pillantva.
- Lehet, hogy valami családi krízis van, és nem ér rá. - veti fel barátnőm. Értékelem pozitivitását, de nem igazán tud kedvet önteni belém.
- Talán. - bólintok, újat kortyolva az előttem lévő borospohárból.

Jason Weaver

Újra meg újra rá gondolok. Csak most jöttem el a lakásától, és máris hiányzik. Három napja ismerem, mégis tudom, hogy különleges. Lucy óta nem éreztem ilyet, és sosem gondoltam, hogy valaha is fogok, de Rose elvarázsol. Nem csak azért, mert gyönyörű, hanem mert vicces, elbűvölő és szenvedélyes. Hallani akarom a hangját, látni a mosolyát. Mikor hazaérek, egyenesen Tara szobájába megyek, de ő már mélyen alszik. Egyetlen fényforrás a szobában az a rózsaszín, szív alakú éjjelilámpa, amit annyira szeret. Finoman megsimogatom haját, majd kimegyek a puncstorta színű helységből. Elterülve a hatalmas kanapén felhívom legjobb barátom, és vezérigazgató helyettesemet, Scottot, aki a késői órára tekintettel is felveszi.
- Nem a barátnőddel kellene lenned? - érdeklődik álmosan, mire halkan felnevetek.
- Már hazavittem.
- Tudod, hogy minek fogod kitenni, ugye?- kérdezi enyhe aggodalommal.
- Kérlek, ne emlékeztess rá.- jókedvem másodpercek alatt eltűnik, és idegesség veszi át helyét.
- Tényleg akarsz tőle valamit, vagy újrakezded a tavalyit, amiről a lányodnak nem kell tudnia?
- Már mondtam Scott, hogy annak az időszaknak vége.
- Remek. - sóhajt. - Jason mi a francot gondolsz?
- Ő más. Különleges. - érvelek magam és Rose mellett.
- Pont nem kell egy gyengepont Amerika egyik legnagyobb emberének. Ne felejtsd el, hogy mennyi ember várja, hogy elbukj. Őt is magaddal akarod rántani, ha esel?
- Nem esek sehova. Ha mégis, akkor pedig, Roset nem fogom lefelé húzni magammal. - vágok vissza. Scott-tal vitatkozni külön extrémsportnak számít. Tudom, igaza van, de ez nem változtat azon, hogy rá gondolok akárhányszor lecsukom szemem.
- Nem tudod mit csinálsz. Tönkreteszed az életét, ha ebbe a világba belerángatod. Lucy gépe sem véletlenül zuhant le. - érzem, ahogy megfeszül állkapcsom a név hallatán.
- Neki semmi köze ehhez.
- Hogyne lenne?! - tudom, igaza van, de nem ismerem be. Mindenki aki számított, tudta, hogy a repülőt valaki szándékosan tette tönkre, de Amerika nagy része azt hitte baleset történt. - Nem akartam elrontani a jókedved.- szólal meg újra Scott, kedvesebb hangon, de ezt csak egy hümmögéssel értékelem.
- Hát persze, hogy nem. - válaszolom végül, majd bontom a hívást. Bár szívem hevesen tiltakozik, agyam mégis tudja, hogy barátomnak igaza van. Nem tehetem tönkre az életét, azért, mert túl önző vagyok az elengedéséhez. Annak, akinek ennyi ellensége van, mint nekem, nincs esélye a szerelemre. Eldobom a telefonom, és hanyatt fekszem a kanapén. Nem kereshetem Roset, nem láthatom, nem beszélhetek vele, mert minden tizedmásodperccel amit velem tölt, egyre nagyobb veszélyben lesz, és egy ponttól már nem védhetem meg. Van neki valaki, aki mellett nem kell, hogy biztonsági őrök figyeljék minden lépését, megfosztva minden magánélettől. Sosem fogom kiverni a fejemből, de nem nézhetem végig, ahogy ő is meghal. Képtelen vagyok rá.
  Három nap telik el döntésem óta, miszerint békén hagyon Roset, és éppen egy tárgyalás közepén ülök, mikor megrezzen a telefonom. Ő az. Sosem volt annyi önkontrollra szükségem, mint abban a pillanatban. Megvárom a megbeszélés végét, mielőtt megnézem mit írt.
Miközben tudom, hogy semmi jogom hozzá, mégis egy óriási szívességet kérnék tőled Jason. Az egyik tanulóm gyűjtést szervez egy kórházakat támogató alapítvány részére, aminek a megnyitójára nekem kellene egy embert szereznem, akire figyelnek is, és én rád gondoltam. 
Az önkontrollomnak lőttek, amint elolvasom üzenetét. Szinte azonnal visszaírok három szót.
Mikor és hol? 
Látom magam előtt, ahogy felragyog arca, és elmosolyodok. Sosem láttam valaki annyira gyönyörűt, mint ő. Rose elküldi a címet, majd kisebb monológot ír arról, hogy mennyire hálás.

Ha bármi van, amivel meghálálhatnám, ne habozz keresni. - fejezi be, nekem pedig megfogalmazódik egy ötlet a fejemben.

Talán elkísérhetnél erre a rendezvényre, mint a partnerem - javaslom, és érzem, hogy félni kezdek válaszától.

Természetesen.- ír vissza egy perc után, én pedig megkönnyebbülve fújom ki az eddig bent tartott levegőt.

Remek. Akkor holnap után látom. - búcsúzunk egymástól. Nem vagyok biztos abban, hogy újabb negyvennyolc óráig kibírom azután, hogy már napok óta nem találkoztunk. Minden egyes részem tiltakozik a kapcsolatteremtéssel vele, de én mégis mosolyogva dőlök hátra bőrfotelemben, és gondolataimat ő köti le.

2.fejezet Wonderstruck

Majdnem éjfél volt, mire lezuhanyoztam és pizsibe bújtam. Amint lekapcsoltam a villanyt, telefonom kijelzője borította be fénnyel a szobát egy pillanatra, jelezve, hogy üzenetet kaptam.
"Miss Garvey?"
Összesen ennyi állt benne, de tudtam kitől jött.
"Honnan tudja a számom Mr Weaver?" - írtam vissza szinte azonnal.
"Fent van az egyeteme rosszul titkosított, privát oldalán." Hát persze. Ott minden tanárnak fent vannak az adatai, és az oldalt egy idióta is fel tudná törni.
"Ez azt jelenti hogy kémkedik utánam?
"Ez azt jelenti, hogy ön érdekel engem Miss Garvey." Azt hittem, rosszul olvastam a sorokat. Őt nem érdekelhettem. Én nem, mikor mindenki más a lábai előtt hevert.
"Most elpirult, nem igaz?" írt újra, mikor nem válaszoltam.
"Jó éjt Mr Weaver." Írtam, gyorsan lezárva a témát.
"Szóval elpirult. Egy pont nekem." Szinte láttam az elbűvöltő, de néha kissé öntelt mosolyát.
"Túlértékeli saját magát." Vágtam vissza, mentve, ami menthető.
"Ön értékel engem alul." Felelte. Drámai szemforgatásom közben azért megjelent arcomon egy kisebb mosoly.
"Mint mondtam, jó éjt Mr Weaver."
"Jó éjt Rose." válaszolt, mielőtt hozzátette. "És tudom, hogy elpirult." Sosem aludtam el előtte akkora mosollyal, mint azon az estén.
Reggel arra keltem, hogy valaki kopog az ajtón. Magamban elátkoztam az illetőt a korai ébresztőért, miközben magamra kaptam egy köntöst és elsétáltam a bejáratig. Az ajtóban senki nem volt. Legalábbis nem szemmagasságban. A lábam előtt nagyjából ötven vörösrózsa hevert, egy kör alakú dobozban. A szám elé kaptam a kezem, ahogy leguggoltam a virágokhoz. A középsőhöz egy kis üzenetet is tűztek.
Este hétkor felveszem.
Állt benne, a hátulján pedig a "Weaver Entertainments" arany színű logója. . A rózsákat a hálószobámba vittem, majd felkaptam a telefonomon, és hívtam az ajándék küldőjét. Ő -mintha számított volna hívásomra- azonnal felvette.

- Miss Garvey, nem tud aludni a hangom nélkül?
- Nem gondoltam komolyan tegnap azt az ötven rózsát.- hagytam figyelmen kívül megjegyzését.
- Tudnom kellene miről beszél? - kérdezte, teljes komolysággal.
- Ne játssza a hülyét, rajta van a cége logója a lapocskán. - próbáltam lehangolni, de nem sikerült.
- A saját vállalatomon belül akarja valaki elcsábítani. Hihetetlen, mennyire népszerű.- elmosolyodtam és nem tűnt fel, hogy nem válaszolok. - Este hétkor várom. - törte meg a csendet, és gyorsan hozzátette.- Remélem nem fél a magasságtól. - nem hagyott felelni, egyszerűen rámrakta a telefont.
A nap nem mehetett volna lassabban. Minden óra évezrednek tűnt, semmi érdekes nem történt. Ebédszünetben Kristenhez csatlakoztam, azt tervezve, hogy elmesélek neki mindent.
- Képzeld mit csinálok ma este. - ültem le mellé. Ő lassan végigmérte arcom, majd vállat vont.
- Grace Klinika maraton?
- Kivételesen nem. - ráztam fejem. - Randim van. - avattam be vigyorogva.
- Derek Shepherd nem a pasid. - gondoltam, hogy nem hiszi el.
- Nem is vele.- itt újból rám kapta tekintetét. - Újra összefutottam azzal a pasival, akit tegnap leöntöttem kávéval, utána elmentünk pizzázni, és ma reggel elhívott randizni. - ecseteltem.
- Most szivatsz? - húzta fel szemöldökét, és mikor nemet intettem fejemmel, átölelt.- Annyira büszke vagyok rád. Hogy néz ki, és hogy hívják? Vicces vagy beképzeld? Mit dolgozik? - rohamozott meg kérdésekkel.
- Magas, kék a szeme, és hihetetlenül szexi, Jason Weaver, mindkettő, és vezérigazgató. - hadartam a válaszokat.
- Weaver?  És igazgató? Az a Jason Weaver hívott randira, aki Amerika második legnagyobb vállalatának a tulajdonosa? - arcára leírhatatlan mértékű döbbenet ült ki.
- Igen. - bólintottam, remélve, hogy nem ájul el.
- Szeretnék vele beszélgetni a fizetésemet illetően - ennyi volt a reakciója, és abból sosem sült ki semmi jó, ha Kristen el akart beszélgetni emberekkel.
- Kérek neked időpontot - viccelődtem. 

- Azt megköszönném. Ő a suli legnagyobb támogatója, csak tud valamit kezdeni a helyzettel. - magyarázta, hevesen gesztikulálva.

- Ki akarod használni a kapcsolataim?- kérdeztem nevetve.

- Csak ezt az egyet.- vont vállat.
- Idióta vagy.-nevettem fel, és megöleltem.

- Ezt eddig is tudtad.
Hazaérve vettem egy meleg fürdőt, és kiválasztottam egy ezüst, spagettipántos ruhát, amit legutoljára egy éve vettem fel. Halvány sminket tettem fel, és előkerestem a ruhához illő, ezüst cipőmet is. Jason pontban hétkor csengetett. Gyorsan egy pillantást vetettem tükörképemre, majd a látvánnyal megelégedve sétáltam az ajtóhoz. Amint kinyitottam azt, elállt a lélegzetem. Öltönyben volt, amit valószínűleg rászabtak, szokásos, vonzó mosolyával az arcán.

- Lélegzetelállítóan néz ki, Rose. - mondta, és tudtam, belepirulok szavaiba.

- Köszönöm. - mosolyodtam el. 

- Ha kész van, indulhatunk is.- javasolta. Bólintottam, majd bezártam a lakást. 

Az autója a ház előtt parkolt, de Jason nem mondta el, hogy hova megyünk. 

- Meglepetés.- kacsintott rám, míg a kocsi megállt. Csak lámpákat láttam kint, semmi mást, aztán Jason kisegített az autóból, és végre megtudtam hova hozott.

- Repülőtér? - vontam  fel szemöldököm.- Nem túl romantikus. 

- Tudom, ezért nem is ide jöttünk. Innentől viszont géppel kell tovább mennünk, szóval kérem, kövessen.- nyújtotta felém kezét. Hezitálva megfogtam és elöntött a melegség. Sosem éreztem még ilyen dolgokat. 

- Mégiscsak elrabol? - érdeklődtem játékosan. 

- Csak elmegyünk Washington DC-be, ne aggódjon, visszahozom. - egy pillanatra megtorpantam, amit ő is észrevett.

- Hogy hová megyünk?

- Washington DC. Ismerek egy gyönyörű éttermet, amit imádni fog. - mosolygott bíztatóan. 

- Én azt gondoltam, hogy valami itteni étteremben eszünk, nem pedig a fővárosban.- hebegtem, magabiztosságomnak nyoma sem volt. Sosem kedveltem a repülőket, és az egyetlen alkalom amikor felszálltan egyre, az New Yorkba költözésemkor volt.   Jason kezei nyugtatóan az enyémekre simultak, míg tekintete pillantásomat kereste.

- Higyjen nekem, megéri. A Nagy Alma fentről a leggyönyörűbb. - nem feleltem pár másodpercig, végül azonban beleegyezően bólintottam. - Jöjjön. 

- De most mondom, hogy ha bármi bajom lesz, a legjobb barátnőm szét fogja rúgni a fenekét. - közöltem vele, mielőtt felszálltam a magángépre. A fedélzeten ülések helyett bőrkanapék és fotelek voltak, mahagóni faasztal, körülötte fehér ülőhelyek, emellett minbár és egy nagyképernyős tv is helyet kapott. Életem végéig gyűjthettem volna, és úgy sem tudnám megvenni még a foteleket sem. 

- És én azt hittem, hogy valami kevésbé fényűzővel megyünk. - néztem körbe még egyszer. 

- Van néhány előnye annak, ha vezérigazgató az ember.- két pohárba pezsgőt töltött, és az egyiket felém nyújtotta. - Ha egyszer leül valamelyik kanapéra, nem akar majd felállni.- tette hozzá, elhelyezkedve egy fotelben. - Foglaljon helyet, mindjárt felszállunk.- felém emelte poharát, majd nagyot kortyolt az italból. Leültem mellé, és a saját pohár pezsgőmet kezdtem tanulmányozni.

- Nem iszik? - kérdezte Jason, tekintetemet keresve.

- De, csak nem vagyok biztos abban, hogy nem akar-e kiütni és elrabolni.- feleltem játékos mosollyal. Mielőtt bármit mondhatott volna, gyorsan leintettem.- Nem ittam még repülőn, félek, hogy rosszul leszek tőle.

- Egy pohártól semmi baja nem lesz. - alig ittam meg az italom, máris csatlakozott hozzánk egy stewardess, hogy elmondja, megkezdik a felszállást. 

- Szóval, hány nőt nyűgözött már le ezzel a látvánnyal?- egy pillanatra tudtam levenni az éjszaka sem alvó New Yorkról a szemem. 

- Egy ideje nem randiztam senkivel.- válaszolta, mire felhorkantam.

- Persze, ez teljesen hihető.

- A feleségem halála óta magán kívül senkivel.- mentálisan felképeltem magam,míg bűnbánóan megráztam a fejem.

- Sajnálom, nem tudtam.- motyogtam. 

- Nem tudhatta.- mosolyodott el szomorúan. Mikor egyikünk sem szólt percekig, felnevetett. - Most elrontottam a hangulatot.

- Nem, dehogy. - ráztam a fejem. - Még sosem láttam New Yorkot éjszaka, felülről. - tértem át másik témára.

- Gyönyörű.- felelte, tekintete az enyémbe fúródott. Nem tudtam elengedni pillantását. 

Washington nem volt olyan élettel teli, mikor egy óra múlva leszálltunk. A reptéren egy autó várt, ami a Plume nevű étterembe vitt minket. Örültem, hogy nem valami kevésbé elegánsát vettem fel, mert a márvány padlózat, és bársonnyal párnázott székek közül a hétköznapi ruháim kitűntek volna. 

- Ne aggódjon, elkáprázatóan néz ki. - keze az enyém tetejét érte egy pillanatig, majd gyorsan elkapta onnan. 

- Köszönöm.- húztam apró mosolyra számat. Miután a pincér felvette italrendelésünk, az étlapomba mélyedtem, miközben éreztem Jason tekintetét magamon. 

- Mi az? - pillantottam fel. 

- Azon gondolkoztam, hogy miért nem láttam eddig az egyetemen. - felelte, engem fürkészve. 

- Egyáltalán honnan tudja, hogy ott dolgozom?- kérdeztem vissza, kissé gyanakodva. 

- A főnöke, tegnap reggeli találkozásunk után egy órával küldte el az értekezleten megjelenők névlistáját, ahol egyből észrevettem a nevét. - magyarázta. 

- Nem tudom, hogy ez imponáló, vagy ijesztő. - most én pásztáztam gyönyörű vonásait. 

- Nem gondolnám, hogy félős személyiség Miss Garvey.- kihívó mosoly ült ki arcára, aminek nem tudtam ellenállni. 

- Ugyan, ki mondta, hogy nem vonzanak a félelmetes dolgok. - mondtam, egyenesen szemébe nézve. 

- Nem kispályás játékos. - jegyezte meg, mire vállat vontam. 

- Ahogy maga sem. 

- Touché.- hajolt előrébb, és az illata megcsapta orrom. Pézsma keveredett valami édessel, egy mérgező keveréket alkotva. Ő látta reakcióm, és önelégülten dőlt hátra. - Élmény lesz az este. 

- Ezt nem kétlem. 

Az idő mintha gyorsabban telt volna, mint általában Jason társaságában. Tíz óra volt, amikor felajánlotta, hogy elvisz egy útra Washington felett. Hogyan tudtam volna nemet mondani egy ilyen ajánlatra? 

  - Az ott a Pentagon.- mutatta Jason, elrepülve az építmény felett.- Az egyik leghihetetlenebb hely, ahol valaha jártam. - az alattunk elterülő csillag szerű épületet nehéz volt nem észrevenni.

- Az szigorúan titkosított. Nem mehetett be oda.- ráncoltam a szemöldököm.

- Miss Garvey, el sem tudja képzelni, hogy mennyi kapcsolatom van az egész világon.- felelte nevetve. - És az ott a Fehér Ház. Egy jó barátom ott dolgozik.

- Kicsoda?- kérdeztem megfeledkezve a személyes élete fontosságáról. 

- Fitzerald Grant elnök úr. -villantott felém egy mosolyt.

- Hogy is felejthettem el, hogy milyen befolyásos emberrel randizok.-kaptam homlokomhoz tettetett meglepettséggel. 

- Aranyos, amikor ilyen értetlen fejet vág. -vágta rá, mire az ablak felé fordulva próbáltam elrejteni vörösesebb arcszínem.

- Fogja be.- motyogtam. 

- Rosszul viseli, ha bókolnak önnek.-jegyezte meg mosolyogva. 

- Nem szeretem, ha valaki ezt teszi.

- Járt már Washingtonban? - kérdezte, elterelve a témát. 

- Nem.- nevettem fel.- Coloradóban nőttem fel, és nem igazán engedhettünk meg magunknak ekkora kirándulásokat. És most, hogy New Yorkban élek, kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy még nem jártam a fővárosban.

- Legalább én mutathatok meg mindent. Felülről a legszebb a város. - mosolygott rám bíztatóan. 

- Még nem láttam semmi kiemelkedőt.- válaszoltam játékosan. 

- Mert nem látta a legjobb részt.- Kényelmes csend állt be közénk majd megtudtam, miről beszélt. Tényleg nem láttam a legjobb részt.

- A Kapitólium.- sóhajtottam, ahogy feltűnt az óriási, kivilágított épület. 

- Hihetetlen, ugye? - nézett szemembe. 

- Lenyűgöző.- értettem egyet, nem tudva hogy az épületre, vagy Jasonre értem.

  Mikor leszálltunk, sofőrje egyenesen a Weaver Entertainments hetven emeletes épületéhez vitt minket. 

- Feljön egy italra?- kérdezte Jason apró mosollyal. 

- Nem gondolja, hogy eleget ittunk ma este? 

- Csak most jövök bele.- nevetett fel. A portán azonban egy nő csatlakozott hozzánk, aki kinézetre talán recepciós lehetett.

- A nővére egy órája érkezett, Mr Weaver, valami fontos ügyben. - mondta, majd végigvándoroltatta rajtam tekintetét. - Feltelefonáljak, hogy társasága van? - ajánlotta fel.

- Nem, köszönöm Amber. - rázta meg Jason a fejét. A nő bólintott, és visszasétált a recepcióspult mögé. - Ötletem sincs, miért van itt Lauren. - mondta a mellettem álló, inkább magának mint nekem. 

- Szerintem halasszuk el ezt az estét.- javasoltam.- A család fontosabb. 

- Nem teszem tönkre az első randinkat Miss Garvey. - felelte, a liftbe belépve. - Jöjjön. 

Jason lakosztálya természetesen a legfelső emeleten kapott helyet. Letisztult, és gyönyörű volt, bár nem tudtam igazán szemügyre venni a dolgokat, hiszen egy Jasonre roppant hasonlító nő állt a kanapénak dőlve, egy kislánnyal a kezében, és nem túl barátságos arckifejezéssel. 

- Nem értem, hogy miért van telefonod, ha sosem veszed fel. - kezdte, hangjából sugárzott a düh. 

- Szia apa.- integetett a kislány mosolyogva.

- Szia drágám.- lépett hozzájuk Jason, és elvette lányát. 

- Csak behoztam Tarát, mivel a gépem egy órán belül felszáll, és gondoltam, nem akarod, hogy őt is magammal vigyem Európába. - tekintete hirtelen rám vándorolt, és hosszú másodpercek alatt lassan végigmért. - Ő ki? - kérdezte végül. 

- Rose Weaver. - előztem meg Jasont. 

- Drágám, addig menekülj az öcsém elől, amíg tudsz.- villantott rám egy mosolyt. - Lehet, hogy először aranyos, de aztán majd elkezdi figyelmen kívül hagyni a hívásaid, egyedül hagyva a lányával. - hangsúlyozta ki az utolsó részt. 

- Ó, annyira nem nyűgözött le, hogy felhívjam. - adtam alá a lovat, mire a nő felnevetett. 

- Értem én, a csajok összefognak ellenem. - bólintott Jason lányával a kezében. 

- Még szép.- nevetett fel nővére, majd mellém sétált, és kezét nyújtotta. 

- Lauren Weaver, hívj ha meg szeretnéd ölni Jasont.- mosolyodott el, én pedig vigyorogva ráztam meg kezét. 

- Ez esetben hamarosan újra beszélünk. - Lauren ezután távozott, újra egyedül hagyva engem testvérével. 

- Szóval nem nyűgöztem le.- jegyezte meg Jason, sértettséget tettetve. Fel sem tűnt, hogy letette lányát, amíg ő nem állt meg előttem. 

- Szia, én Tara vagyok. - nyújtotta felém kezét, ahogy Lauren csinálta. Mosolyogva leguggoltam elé, hogy kezet tudja vele rázni.

- Én Rose, örülök, hogy találkoztunk Tara. - ő inkább hagyta a formalitást, és hatalmas lendülettel megölelt. 

- De szép a ruhád. - mondta mikor elengedett. 

- Köszönöm. - mosolyogtam rá. - Ha nagyobb leszel, egész biztos, hogy neked is lesznek ilyen szép ruháid. 

- Tara szívem, szerintem ideje ágyba bújni. - szólt közbe apja. A kislány beleegyezően bólintott, majd újra átölelt. 

- Szia Rose. - integetett, mielőtt eltűnt egy folyosón. Jason rám emelte kék szemeit, és halványan elmosolyodott. 

- Kedveli önt. - jelentette ki.

- Aranyos kislány.- válaszoltam, de pillantásom a mögötte lévő üvegfalra vetődött, ahonnan egész New Yorkot be lehetett látni. Most vettem észre, milyen tökéletesen van berendezve a nappali. A fekete bútorok tökéletesen válogatva a falak piszkosfehér színéhez, festmények, egy zongora, és egy lépcsősor az emeletre. Néhány sötétvörös kiegészítő csak fokozta a berendezés varázslatosságát. Márványpadló, és a nappali mellett egy étkező is helyet kapott, tölgyfaasztallal, és szürke székekkel, . Elképesztő belmagasság, beépített led-lámpák, minden ami egy penthouseba kell. Ezek mellett el sem tudtam képzelni, milyenek lehetnek a hálószobák. Az egészről üvöltött, hogy egy designer tervezte, és vitelezte ki. 

- Lenyűgöző, nem? - kérdezte, közelebb lépve. 

- Sok pénzbe kerülhetett. - jegyeztem meg. 

- De megérte.- érvelt, majd témát váltott. - A sofőröm hazaviszi, sajnálom, hogy én nem tudok menni, de félek itthon hagyni egyedül a lányom. 

- Megértem. - mosolyodtam el, újabb lépéssel közelítve. - Csodás volt az este, köszönöm.

- Nem azt mondta, hogy nem nyűgöztem le? - túrt hajába, óvatosan elmosolyodva. 

- Nem azt mondom, hogy lenyűgözött, az este viszont tetszett.

- Szóval még elcsábíthatom? - érdeklődött, mire bólintottam. 

- Ez csak az első randink volt, a legjobb részek még hátra vannak. - húztam kihívó mosolyra számat. 

- Például mik?- visszatért csibészes mosolya, mire füléhez hajoltam. 

- Majd meglátja.- búcsúzóul egy apró puszit nyomtam arcára, és beszálltam a liftbe.

1.fejezet Enchanted

Több tucat dolgot imádok New Yorkba. Talán egyszer listáznom kéne őket, valamelyik szabad órámban. Bár hatvan perc valószínűleg kevés lenne leírni mindent. Kezdhetném a reggeli kávé illattal keveredő friss levegővel, vagy azzal, ahogy a Central Parkot ősszel a lehulló levelek varázsolják színesség. Ahogy a metróra várnak az emberek, zenét hallgatva, a saját kis világukba veszve. Ahogy  a kisebb cukrászdák kirakatában mindig különleges sütemények állnak. Vagy ahogy az egész várost belátni az Empire State Building tetejéről. Rengeteg apró, csodálatos alkotja Amerika legnépesebb városát, ahol a több százezer ember között én is tengetem mindennapjaim. Húsz éves koromban költöztem ide, az egyetem miatt, majd itt is maradtam. Nem ez volt a terv, de a város, amely sosem alszik, magával ragadott. A Westside Egyetemen tanítok irodalmat. Talán nem olyan menő szakma, de én szeretem. Egyedül élek egy kisebb lakásban, Manhattanben. Nekem tökéletesen megfelel. A konyha éppen elég ahhoz, hogy főzni tudjak, a nappali tágas sőt egy erkély is tartozik hozzá, a hálószoba egész nagy, a fürdőszoba pedig átlagos méretű. Persze, nincs viszonyítási alapom, mert kiskoromban is ilyen helyen éltem, szóval számomra ez a természetes. Kristen persze szinte folyamatosan panaszkodik a hely méretére, de mit mondjon, amikor szinte egy kacsalábon forgó palotában nőtt fel?
  Reggel éppen időben ébredtem, felöltöztem, összeszedtem a cuccaimat, majd pontban 8:30-kor bezártam az ajtót, és az egyetemre indultam. Beugrottam a közeli kávézóba egy adag cappuchinoért, amit persze azonnal megbántam, amint megláttam, hogy nem jár a metró. Ha nem megyek be az italért, ezt előbb észreveszen, és hajszálpontosan elérem a buszt, ami negyven percenként jár arra, amerrre én menni szeretnék.
- A rohadt..- szitkozódtam, órámra pillantva. Húsz perc alatt kellett volna beérnem a harminc percre lévő munkahelyemre, és ezt a távot magassarkúban, esőtől vizes talajon, zsúfolt utcákon keresztül, forró kávéval és egy adag papírral a kezemben akartam megtenni. Igen, ez alapból bukásra volt ítélve. A hatodik sugárúton, rengeteg ember között szlalomozva egyetlen másodpercre nem néztem az előttem lévő tömeget, majd a következő pillanatban kávé és papírok szálltak a levegőbe, ahogy nekimentem valakinek, leöntve a forró itallal az illető ingét.
- Jézusom, őszintén sajnálom, bakker ez nem az én napom. - felkaptam a fejem, és pillantásom találkozott a világ legszebb kék szempárjával. A férfi egy halvány mosollyal rázta meg a fejét, szinte szórakozva a szituáción. Sötétbarna haja tökéletesen állt, izmos volt és magas, mosolya magával ragadó. Nagyjából annyi idős lehetett, mint én, és az egyetlen probléma megjelenésével az ingét elcsúfító kávéfolt volt. - Nem tudom, hogyan tudnám ezt jóvá tenni.- ráztam meg a fejem zavartan.

- Semmi baj.- nevetett fel, aggódó arckifejezésem látva. - Van még ingem.

- Tényleg, őszintén sajnálom, csak egy pillanatra nem figyeltem, és ez lett belőle.- mutattam a felsőjére.

- Ez lényegében az én hibám.- próbált megnyugtatni.- Én nem láttam, hogy siet, nem kéne bocsánatot kérni.

- Nem, dehogy.- sóhajtottam.- Nézze, nekem órám lesz, de ígérem, hogy valahogy kárpótolom. Jézus, annyira sajnálom.- ismételtem el magam újra.

- Semmi baj.- lőtt felém egy újabb mosolyt.- Megtudhatom a nevét? - szólt utánam, mire visszakiáltottam a vállam fölött.

- Rose Garvey. - feleltem, mielőtt folytattam fárasztó utamat a Westside-ba. Egész úton az arca járt az eszemben. Az órámra késve értem be, de a diákoknak ez nem jelentett problémát, hiszen kaptak plusz tizenöt percet arra, hogy felkészüljenek a dolgozatra. A szünetben természetesen legjobb barátnőm, Kristen csatlakozzott hozzám. Gyanús arccal mért végig, majd végre megszólalt.
- Ki vagy és hova tetted Roset?
- Én vagyok.- mutattam magamra.
- Persze, én is ezt mondanám. - bólogatott, mire lemondóan megráztam fejem.
- Mit szeretnél, mit mondjak?- sóhajtottam.

- Kezdhetnéd a reggel történtekkel.- javasolta amint beértünk a tanáriba, majd becsukta az ajtót. 

- Minden rendben volt, aztán bementem kávéért, és nem járt a metró,ezért gyalogolhattam, és nem tudtam meginni a napi koffeinadagom, mert a háromnegyedét egy idegenre öntöttem, aki egyébként a világ legszexibb pasija.- hadartam, a dolgozatokra koncentrálva. 

- Várj, várj, várj!- állított meg izgatottan. - Kire öntötted a kávéd?

- Nem tudom a nevét.- ismertem be. 

- Hihetetlen, hogy ennyit sem tanultál tőlem.- rázta a fejét mérgesen. Kristen gimi óta a legjobb barátnőm. Együtt érettségiztünk, egy egyetemre mentünk, egyszerre diplomáztunk, majd ugyanabba az iskolába jöttünk tanítani. Minden tudunk egymásról, beleértve  azt is, hogy egyetem óta nem volt rendes kapcsolatom, és azt is, hogy ő egy ideig minden este más pasit hozott haza. Aztán találkozott Chrisszel, aki -mint kiderült- élete szerelme, összeházasodtak, és azóta boldogan élnek míg meg nem halnak. Kristen jobban szeretne nekem kapcsolatot, mint én magamnak, és ez néha az agyamra megy.
- Borzalmas vagy.- sóhajtottam.
- Mi van, ha ő életed szerelme? Mi van ha ő az akire eddig vártál, és te a nevét sem tudod.- tett újabb szemrehányást.
- Lesz, ami lesz.- feleltem, mire ő felhorkant.
- Ez nem így működik.- Kristen és én tökéletesen egymás ellentétei vagyunk, de kiegészítjük a másikat, ezért maradtunk ennyi ideig legjobb barátnők.
- Dehogynem.- bizonygattam, majd jelezve, hogy lezártam a témát visszafordultam a dolgozatokhoz.
- Délután be kell menned a nagyfőnökséghez, valami megbeszélés miatt.- barátnőm témát váltott, mikor belátta, hogy többet nem vagyok hajlandó mondani.
- Remek. -sóhajtottam, búcsút intve a délutántól éjfélig nyúló Grace Klinika maratonnak.
 Az óráim után egyenesen az ötödik sugárút felé vettem az utat, ahol az egyetem vezetői béreltek egy emeletet, egy felhőkarcolóban. Mivel ez volt New York pénzügyi központja, mindenhol öltönyös emberek sétálgattak, telefonnal a kezünkben, vagy kávét iszogatva és aktatáskákat szorongatva. Nem szerettem a környéket, hiszen nem az én stílusom volt. A gazdag cégtulajdonosok, milliókat érő ruhák, és óriási üzletek világába én nem illettem bele. Egy szendvics többe került, mint egyhavi fizetésem, így ebédelni sem tudtam. A megbeszélésre nem túl lelkesen ültem be, és miután meggyőződtem arról, hogy semmi közöm nincs az egyetem áramellátásához, az idő nagy részét New York bámulásával töltöttem, a tizenötödik emeletről.
- Tudom, mennyire nem köt le.- mosolyodott el Tom, vagyis második legjobb barátom, az értekezlet után. Ő sajnos itt dolgozott, nem az egyetemen, ezért hetente háromszor találkoztam vele összesen.
- Egyszerűen nem értem, miért kell engem hívni?
- Te vagy a főnök kedvence.- nevetett fel, mire finoman meglöktem. - Vagy te vagy a legmegbízhatóbb. Csak képzeld el Kristent egy ilyen megbeszélésen, és az mindent megmagyaráz.
- Nagy bajok lennének, ha őt ide beengednék.- ismertem el.
- Nem iszunk egy kávét ? - kérdezte Tom, néhány másodperc után. Nem tudtam visszautasítani egy ilyen ajánlatot. Jó másfél órát töltöttem vele, egy drága kávézóban, ahova nagyrészt csak üzletemberek jártak, így eléggé kitűntünk a sok öltönyös közül. Tom ment el hamarabb, hiszen barátnőjével volt találkozója, engem otthagyva egy adag pénzzel és a kávémmal. Éppen kifelé indultam, de az ajtón kilépve egyenesen egy telefonáló férfibe sétáltam. Szerencsére italom megmenekült, nem mintha ez sokat javított volna helyzetemen. Ő halkan felnevetett, és letette a mobilt.
- Le kellene állnunk az ilyen találkozásokkal. - a szívem nagyot dobbant, mikor felnéztem rá. Ugyanaz a férfi volt, akibe reggel sikeresen belerohantam. Most is öltönyt viselt, bár nen azt, amelyiket tönkretettem. Tekintete engem fürkészett, megint jól szórakozva rajtam. Zavart a pillantása, mintha mindent tudott volna rólam. 

- Egyetértek. - bólintottam, lassacskán összeszedve magam.

- Felmerült bennem, hogy ön esetleg szándékosan akar leönteni valamivel. - ajkai félmosolyra húzódtak, amit én is viszonoztam.
- Sosem tudhatja.

- Nem mintha nem élvezném ezt a különleges figyelmet, Miss Garvey. - vágott vissza. - Reggel elfelejtettem mondani, de a nevem Jason Weaver.

- Örvendek. - feleltem a lehető legmagabiztosabban.
- Úgyszintén. Nem tart velem egy italra? - tért rögtön a lényegre.
- Nem sokat habozik.- jegyeztem meg, mire felnevetett.
- Rövid az élet. - a hangjában volt valami más is, nem csak viccelődés. Arra következtettem, hogy ő is megtapasztalt már borzalmas dolgokat.
- Éppen most ittam kávét, de egy szendvicset elfogadok. - egyeztem bele végül.
- Remélem tudja, hogy errefelé a nyolcfogásos étkezéseket hívják szendvicsnek.- arcára visszatért az őszinte vidámság, miközben helyzetemen szórakozott.
- Nem járkálok erre túl sokat. - ismertem be. Megértően bólintott, még mindig mosolyogva.
- Szerencséje, hogy tudok egy remek olasz éttermet.
- Szendvicsről volt szó. - ellenkeztem.
- Nem, kávéról volt szó, szóval felesleges vitatkoznia.- vágott vissza játékosan. Mikor meglátta egyáltalán nem vidám arcom elkomolyodott. - Nem fogom elrabolni, ne aggódjon.
- Mostanság nem tudhatja az ember.- vágtam rá, kihívó mosollyal.
- Van humora.- felelte, mire vállat vontam.
- Szarkasztikus vagyok, nem humoros.
- Elnézést a tévedésért. Meghívhatom egy pizzára, hogy eltereljem róla a témát?
- És visszatértünk. - sóhajtottam, unalmat tettetve.
- Mondhat nemet.
- Nézze, nagyon szívesen elmennék pizzázni, vagy inni valamit, de a főnökség épp most vett el két órát az életemből, egy adag baromsággal, ami miatt nem tudtam Grace Klinikát nézni, és Lexie Grey éppen most haldoklik szóval haza kell mennem. Amúgy pedig miért mennék bárhova egy idegennel, aki lehet, hogy el akar rabolni?- vontam fel a szemöldököm.
- Reggel tönkretette az egyik ingemet, ez a legkevesebb. - válaszolt, pont annyira szórakozva a helyzeten, mint én.
- Tudja mit, ha ennyire akarja.- adtam be a derekam végül. Ő diadalittasan elmosolyodott, mire elindultam.
- Nem kényszerítem semmire, és másik irány.- szólt utánam. Szemforgatva megfordultam, és újra gyalogolni kezdtem. Az étterem nem volt messze, az ötödik sugárútról lefordultunk az ötvenharmadik utcába és kétszáz méter múlva már ott is voltunk.
- Azt gondoltam, hogy valami egyszerű pizzériába megyünk.- mondtam halkan, mikor beléptünk.
- Ez a pénzügyi központ, itt nem ismerik az "egyszerű" szót.- felelte.
- Nézze, nem igazán engedhetek meg magamnak egy ilyen helyet.- vallottam be.
- Ugye nem gondolta, hogy hagyom fizetni bármiért? - villantott felém egy olyan mosolyt, ami egyszerűen lesöpört a lábamról. Már megjelenéséből és viselkedésébő meg tudtam ítélni, hogy kőgazdag, és ebből adódóan nem is akartam vele bármifajta kapcsolatot, de annyira lenyűgözött, hogy nem érdekeltek a saját szabályaim. 

- Igazán nen kell. - ráztam a fejem. 

- Miss Garvey most az egyszer megtenné, hogy nem vitatkozik, hanem helyet foglal, és választ valami ételt?- nézett a szemembe. A következő pillanatban már egy asztalnál ültem az étlapot lapozgatva.

- Mit ajánl? - pillantottam Jasonre. 

- A risotto di zucca isteni, érdemes megkóstolnia. - tekintetünk találkozott, és minden eddigi magabiztosságom elszállt. Ő észrevette reakciómat és elmosolyodott.

- Tisztában van az adottságaival, nem igaz? - kérdeztem enyhe gúnnyal.

- Ilyen külsővel rengeteg dolgot lehet elérni az üzleti életben. - ajándékozott meg egy kacsintással.

- Nem gondolja, hogy egy kicsit beképzelt? - mostmár nyilvánvaló volt a gúny a hangomban.

- Nem gondolja, hogy a főnökei főnökével nem szabadna így beszélnie? - kérdezett vissza kihívóan. Megállt bennem az ütő. Már csak az hiányzott, hogy valaki olyannal kavarjak, akinek a beosztottja vagyok. Halkan felnevetett arcomat látva. - Westside University a Weaver Entertainments által támogatott egyetemek közé tartozik, aminek én vagyok a vezérigazgatója, ez által az ön főnöke. 

- Meg akar félemlíteni? - húztam össue szemöldököm. Ő mosolyogva megrázta a fejét. 

- Nem, dehogy Miss Garvey. Szeretném, ha tudná hogy, ha az egyetem tiltja a kollégákkal vagy feljebb állókkal való randizást, ezt megváltoztathatom az ön kedvéért. 

- Szóval ez egy randi? - tereltem el a témát. 

- Nem gondolja? - tekintete enyémbe fúródott. 

- Nem. - mondtam végül. - Egy randit előre meg kell beszélni. Ezt ön erőltette rám. - itt elmosolyodott és egy másodperce lehunyta szemeit. - Egyikünk sincs kiöltözve, mint egy rendes randin szokás. Hívjon fel vagy küldjön virágot és majd akkor elkezdek gondolkozni azon, hogy "randizunk"-e.

- Magasak az elvárásai. 

- Biztosra megyek. És irodalmat tanítok, ebből adódóan a reménytelen romantikus fajta vagyok. - arckifejezéséből ítélve lenyűgöztem. 

- A lányom imádná magát. - mondta végül. Nem tudtam semmit a családjáról, ezért meglepett az, hogy gyereke van. - Már most eltervezte az esküvőjét és négy éves. - elmosolyodtam. Én is kiskorom óta tudtam, milyen lesz a nagy nap, csak azzal nem voltam tisztában, hogy ki vár majd az oltárnál. 

- Egész biztos csodálatos kislány. 

- Igen, az. - bólintott. A hirtelen beálló csendet a pincér törte meg, aki rendelésünkért jött. Nem tűnt fel, ahogy besötétedik kint. A beszélgetés annyira könnyed, játékos és szórakoztató volt. Régen nem éreztem magam olyan felszabadultnak. Minimum három órát töltöttünk az étteremben, minden perccel egyre jobban megismerve a másikat. Egész biztos voltam abban, hogy sosem találkoztam még valaki olyannal, aki ennyire tökéletes. Nem csak a kinézete, de az intelligenciája, a humora és a gondolatai is elvarázsoltak. Napokig beszélgethettünk volna, ha telefonom nem csörren meg. Egy egyszerű emlékeztető volt a másnapi órarendemről, de mikor kikapcsolta egy másodpercre láttam az órát, ami 22:38-at mutatott.

- Fél tizenegy.- néztem Jasonre. 

- Siet valahová? - érdeklődött mosolyogva.

- Nem, de holnap dolgoznia kell. 

- Nagy fiú vagyok, Miss Garvey, fent maradhatok éjfélig. - nevetett fel.

- Én viszont tanár vagyok, és korán kell kelnem. 

- Kifogások. - forgatta a szemét játékosan. - Legalább hazakísérhetem? New 

York egyes helyein nem jó éjszaka mászkálni. 

- Micsoda úriember.- jegyeztem meg. Lerakott egy csekket az asztalra, majd felsegítette a kabátom. 

- Csakis önnek. - kinyitotta előttem az ajtót, majd megkopogtatta egy fekete kocsi ablakát. 

- Mit csinál? - nyúltam kezéért, hogy megállítsam, de abban a pillanatban rájöttem. Persze, hogy van saját sofőrje, aki bármikor, bárhova elfuvarozza. Kinyitotta előttem a hátsó ajtót, aztán beszállt mellém. Az autóban enyhe mentaillat volt, fehér bőrülések és egy minibár is. Miután elmondtam a lakcímem Jason egy üveg vodkát és két poharat vett elő a hűtőből.

- Kér?- kérdezte halkan.

- Nem, köszönöm. - feleltem hasonló hangerőn. Megivott egy pohárral, miközben mindketten a másikat fürkésztük. A sofőr hirtelen megállt, és mintha véget ért volna a tündérmese. Jason felkísért az én lakásomig, majd megvárta amíg kinyitom az ajtót. 

- Nincs kedve valamikor randizni? - érdeklődött, erősen hangsúlyozva a "randi" szót. Elmosolyodtam, hiszen tudtam, próbálkozhatnék tenni ellene, de úgyis elmennék vele.

- Látja, megy ez az elhívás dolog.- válaszoltam büszkén. Ő hátravetett fejjel felnevetett.

- Ez egy igen?

- Elgondolkozom akkor, ha látom a virágokat. - tértem ki a válasz aló. Hajába túrt és elmosolyodott. 

- Hány szál rózsát szeretne?

- Nagyjából ötven elég. - vicceltem. Pár pillanatig tartottuk a szemkontaktust, mindketten élvezve a helyzetet. - Jó éjt

 - búcsúztam, mikor már tapintani lehetett köztünk a vibrálást.

- Jó éjt. - köszönt ő is. Nem csuktam be teljesen az ajtót, mikor visszafordult. 

- Holnap látom, Miss Garvey. 

- Nem mondtam igent, Mr Weaver. - dőltem az ajtófélfának. 

- Látni a szemében a választ Rose. - nevetett fel, és eltűnt a lépcsőfordulóban.