2.fejezet Wonderstruck

Majdnem éjfél volt, mire lezuhanyoztam és pizsibe bújtam. Amint lekapcsoltam a villanyt, telefonom kijelzője borította be fénnyel a szobát egy pillanatra, jelezve, hogy üzenetet kaptam.
"Miss Garvey?"
Összesen ennyi állt benne, de tudtam kitől jött.
"Honnan tudja a számom Mr Weaver?" - írtam vissza szinte azonnal.
"Fent van az egyeteme rosszul titkosított, privát oldalán." Hát persze. Ott minden tanárnak fent vannak az adatai, és az oldalt egy idióta is fel tudná törni.
"Ez azt jelenti hogy kémkedik utánam?
"Ez azt jelenti, hogy ön érdekel engem Miss Garvey." Azt hittem, rosszul olvastam a sorokat. Őt nem érdekelhettem. Én nem, mikor mindenki más a lábai előtt hevert.
"Most elpirult, nem igaz?" írt újra, mikor nem válaszoltam.
"Jó éjt Mr Weaver." Írtam, gyorsan lezárva a témát.
"Szóval elpirult. Egy pont nekem." Szinte láttam az elbűvöltő, de néha kissé öntelt mosolyát.
"Túlértékeli saját magát." Vágtam vissza, mentve, ami menthető.
"Ön értékel engem alul." Felelte. Drámai szemforgatásom közben azért megjelent arcomon egy kisebb mosoly.
"Mint mondtam, jó éjt Mr Weaver."
"Jó éjt Rose." válaszolt, mielőtt hozzátette. "És tudom, hogy elpirult." Sosem aludtam el előtte akkora mosollyal, mint azon az estén.
Reggel arra keltem, hogy valaki kopog az ajtón. Magamban elátkoztam az illetőt a korai ébresztőért, miközben magamra kaptam egy köntöst és elsétáltam a bejáratig. Az ajtóban senki nem volt. Legalábbis nem szemmagasságban. A lábam előtt nagyjából ötven vörösrózsa hevert, egy kör alakú dobozban. A szám elé kaptam a kezem, ahogy leguggoltam a virágokhoz. A középsőhöz egy kis üzenetet is tűztek.
Este hétkor felveszem.
Állt benne, a hátulján pedig a "Weaver Entertainments" arany színű logója. . A rózsákat a hálószobámba vittem, majd felkaptam a telefonomon, és hívtam az ajándék küldőjét. Ő -mintha számított volna hívásomra- azonnal felvette.

- Miss Garvey, nem tud aludni a hangom nélkül?
- Nem gondoltam komolyan tegnap azt az ötven rózsát.- hagytam figyelmen kívül megjegyzését.
- Tudnom kellene miről beszél? - kérdezte, teljes komolysággal.
- Ne játssza a hülyét, rajta van a cége logója a lapocskán. - próbáltam lehangolni, de nem sikerült.
- A saját vállalatomon belül akarja valaki elcsábítani. Hihetetlen, mennyire népszerű.- elmosolyodtam és nem tűnt fel, hogy nem válaszolok. - Este hétkor várom. - törte meg a csendet, és gyorsan hozzátette.- Remélem nem fél a magasságtól. - nem hagyott felelni, egyszerűen rámrakta a telefont.
A nap nem mehetett volna lassabban. Minden óra évezrednek tűnt, semmi érdekes nem történt. Ebédszünetben Kristenhez csatlakoztam, azt tervezve, hogy elmesélek neki mindent.
- Képzeld mit csinálok ma este. - ültem le mellé. Ő lassan végigmérte arcom, majd vállat vont.
- Grace Klinika maraton?
- Kivételesen nem. - ráztam fejem. - Randim van. - avattam be vigyorogva.
- Derek Shepherd nem a pasid. - gondoltam, hogy nem hiszi el.
- Nem is vele.- itt újból rám kapta tekintetét. - Újra összefutottam azzal a pasival, akit tegnap leöntöttem kávéval, utána elmentünk pizzázni, és ma reggel elhívott randizni. - ecseteltem.
- Most szivatsz? - húzta fel szemöldökét, és mikor nemet intettem fejemmel, átölelt.- Annyira büszke vagyok rád. Hogy néz ki, és hogy hívják? Vicces vagy beképzeld? Mit dolgozik? - rohamozott meg kérdésekkel.
- Magas, kék a szeme, és hihetetlenül szexi, Jason Weaver, mindkettő, és vezérigazgató. - hadartam a válaszokat.
- Weaver?  És igazgató? Az a Jason Weaver hívott randira, aki Amerika második legnagyobb vállalatának a tulajdonosa? - arcára leírhatatlan mértékű döbbenet ült ki.
- Igen. - bólintottam, remélve, hogy nem ájul el.
- Szeretnék vele beszélgetni a fizetésemet illetően - ennyi volt a reakciója, és abból sosem sült ki semmi jó, ha Kristen el akart beszélgetni emberekkel.
- Kérek neked időpontot - viccelődtem. 

- Azt megköszönném. Ő a suli legnagyobb támogatója, csak tud valamit kezdeni a helyzettel. - magyarázta, hevesen gesztikulálva.

- Ki akarod használni a kapcsolataim?- kérdeztem nevetve.

- Csak ezt az egyet.- vont vállat.
- Idióta vagy.-nevettem fel, és megöleltem.

- Ezt eddig is tudtad.
Hazaérve vettem egy meleg fürdőt, és kiválasztottam egy ezüst, spagettipántos ruhát, amit legutoljára egy éve vettem fel. Halvány sminket tettem fel, és előkerestem a ruhához illő, ezüst cipőmet is. Jason pontban hétkor csengetett. Gyorsan egy pillantást vetettem tükörképemre, majd a látvánnyal megelégedve sétáltam az ajtóhoz. Amint kinyitottam azt, elállt a lélegzetem. Öltönyben volt, amit valószínűleg rászabtak, szokásos, vonzó mosolyával az arcán.

- Lélegzetelállítóan néz ki, Rose. - mondta, és tudtam, belepirulok szavaiba.

- Köszönöm. - mosolyodtam el. 

- Ha kész van, indulhatunk is.- javasolta. Bólintottam, majd bezártam a lakást. 

Az autója a ház előtt parkolt, de Jason nem mondta el, hogy hova megyünk. 

- Meglepetés.- kacsintott rám, míg a kocsi megállt. Csak lámpákat láttam kint, semmi mást, aztán Jason kisegített az autóból, és végre megtudtam hova hozott.

- Repülőtér? - vontam  fel szemöldököm.- Nem túl romantikus. 

- Tudom, ezért nem is ide jöttünk. Innentől viszont géppel kell tovább mennünk, szóval kérem, kövessen.- nyújtotta felém kezét. Hezitálva megfogtam és elöntött a melegség. Sosem éreztem még ilyen dolgokat. 

- Mégiscsak elrabol? - érdeklődtem játékosan. 

- Csak elmegyünk Washington DC-be, ne aggódjon, visszahozom. - egy pillanatra megtorpantam, amit ő is észrevett.

- Hogy hová megyünk?

- Washington DC. Ismerek egy gyönyörű éttermet, amit imádni fog. - mosolygott bíztatóan. 

- Én azt gondoltam, hogy valami itteni étteremben eszünk, nem pedig a fővárosban.- hebegtem, magabiztosságomnak nyoma sem volt. Sosem kedveltem a repülőket, és az egyetlen alkalom amikor felszálltan egyre, az New Yorkba költözésemkor volt.   Jason kezei nyugtatóan az enyémekre simultak, míg tekintete pillantásomat kereste.

- Higyjen nekem, megéri. A Nagy Alma fentről a leggyönyörűbb. - nem feleltem pár másodpercig, végül azonban beleegyezően bólintottam. - Jöjjön. 

- De most mondom, hogy ha bármi bajom lesz, a legjobb barátnőm szét fogja rúgni a fenekét. - közöltem vele, mielőtt felszálltam a magángépre. A fedélzeten ülések helyett bőrkanapék és fotelek voltak, mahagóni faasztal, körülötte fehér ülőhelyek, emellett minbár és egy nagyképernyős tv is helyet kapott. Életem végéig gyűjthettem volna, és úgy sem tudnám megvenni még a foteleket sem. 

- És én azt hittem, hogy valami kevésbé fényűzővel megyünk. - néztem körbe még egyszer. 

- Van néhány előnye annak, ha vezérigazgató az ember.- két pohárba pezsgőt töltött, és az egyiket felém nyújtotta. - Ha egyszer leül valamelyik kanapéra, nem akar majd felállni.- tette hozzá, elhelyezkedve egy fotelben. - Foglaljon helyet, mindjárt felszállunk.- felém emelte poharát, majd nagyot kortyolt az italból. Leültem mellé, és a saját pohár pezsgőmet kezdtem tanulmányozni.

- Nem iszik? - kérdezte Jason, tekintetemet keresve.

- De, csak nem vagyok biztos abban, hogy nem akar-e kiütni és elrabolni.- feleltem játékos mosollyal. Mielőtt bármit mondhatott volna, gyorsan leintettem.- Nem ittam még repülőn, félek, hogy rosszul leszek tőle.

- Egy pohártól semmi baja nem lesz. - alig ittam meg az italom, máris csatlakozott hozzánk egy stewardess, hogy elmondja, megkezdik a felszállást. 

- Szóval, hány nőt nyűgözött már le ezzel a látvánnyal?- egy pillanatra tudtam levenni az éjszaka sem alvó New Yorkról a szemem. 

- Egy ideje nem randiztam senkivel.- válaszolta, mire felhorkantam.

- Persze, ez teljesen hihető.

- A feleségem halála óta magán kívül senkivel.- mentálisan felképeltem magam,míg bűnbánóan megráztam a fejem.

- Sajnálom, nem tudtam.- motyogtam. 

- Nem tudhatta.- mosolyodott el szomorúan. Mikor egyikünk sem szólt percekig, felnevetett. - Most elrontottam a hangulatot.

- Nem, dehogy. - ráztam a fejem. - Még sosem láttam New Yorkot éjszaka, felülről. - tértem át másik témára.

- Gyönyörű.- felelte, tekintete az enyémbe fúródott. Nem tudtam elengedni pillantását. 

Washington nem volt olyan élettel teli, mikor egy óra múlva leszálltunk. A reptéren egy autó várt, ami a Plume nevű étterembe vitt minket. Örültem, hogy nem valami kevésbé elegánsát vettem fel, mert a márvány padlózat, és bársonnyal párnázott székek közül a hétköznapi ruháim kitűntek volna. 

- Ne aggódjon, elkáprázatóan néz ki. - keze az enyém tetejét érte egy pillanatig, majd gyorsan elkapta onnan. 

- Köszönöm.- húztam apró mosolyra számat. Miután a pincér felvette italrendelésünk, az étlapomba mélyedtem, miközben éreztem Jason tekintetét magamon. 

- Mi az? - pillantottam fel. 

- Azon gondolkoztam, hogy miért nem láttam eddig az egyetemen. - felelte, engem fürkészve. 

- Egyáltalán honnan tudja, hogy ott dolgozom?- kérdeztem vissza, kissé gyanakodva. 

- A főnöke, tegnap reggeli találkozásunk után egy órával küldte el az értekezleten megjelenők névlistáját, ahol egyből észrevettem a nevét. - magyarázta. 

- Nem tudom, hogy ez imponáló, vagy ijesztő. - most én pásztáztam gyönyörű vonásait. 

- Nem gondolnám, hogy félős személyiség Miss Garvey.- kihívó mosoly ült ki arcára, aminek nem tudtam ellenállni. 

- Ugyan, ki mondta, hogy nem vonzanak a félelmetes dolgok. - mondtam, egyenesen szemébe nézve. 

- Nem kispályás játékos. - jegyezte meg, mire vállat vontam. 

- Ahogy maga sem. 

- Touché.- hajolt előrébb, és az illata megcsapta orrom. Pézsma keveredett valami édessel, egy mérgező keveréket alkotva. Ő látta reakcióm, és önelégülten dőlt hátra. - Élmény lesz az este. 

- Ezt nem kétlem. 

Az idő mintha gyorsabban telt volna, mint általában Jason társaságában. Tíz óra volt, amikor felajánlotta, hogy elvisz egy útra Washington felett. Hogyan tudtam volna nemet mondani egy ilyen ajánlatra? 

  - Az ott a Pentagon.- mutatta Jason, elrepülve az építmény felett.- Az egyik leghihetetlenebb hely, ahol valaha jártam. - az alattunk elterülő csillag szerű épületet nehéz volt nem észrevenni.

- Az szigorúan titkosított. Nem mehetett be oda.- ráncoltam a szemöldököm.

- Miss Garvey, el sem tudja képzelni, hogy mennyi kapcsolatom van az egész világon.- felelte nevetve. - És az ott a Fehér Ház. Egy jó barátom ott dolgozik.

- Kicsoda?- kérdeztem megfeledkezve a személyes élete fontosságáról. 

- Fitzerald Grant elnök úr. -villantott felém egy mosolyt.

- Hogy is felejthettem el, hogy milyen befolyásos emberrel randizok.-kaptam homlokomhoz tettetett meglepettséggel. 

- Aranyos, amikor ilyen értetlen fejet vág. -vágta rá, mire az ablak felé fordulva próbáltam elrejteni vörösesebb arcszínem.

- Fogja be.- motyogtam. 

- Rosszul viseli, ha bókolnak önnek.-jegyezte meg mosolyogva. 

- Nem szeretem, ha valaki ezt teszi.

- Járt már Washingtonban? - kérdezte, elterelve a témát. 

- Nem.- nevettem fel.- Coloradóban nőttem fel, és nem igazán engedhettünk meg magunknak ekkora kirándulásokat. És most, hogy New Yorkban élek, kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy még nem jártam a fővárosban.

- Legalább én mutathatok meg mindent. Felülről a legszebb a város. - mosolygott rám bíztatóan. 

- Még nem láttam semmi kiemelkedőt.- válaszoltam játékosan. 

- Mert nem látta a legjobb részt.- Kényelmes csend állt be közénk majd megtudtam, miről beszélt. Tényleg nem láttam a legjobb részt.

- A Kapitólium.- sóhajtottam, ahogy feltűnt az óriási, kivilágított épület. 

- Hihetetlen, ugye? - nézett szemembe. 

- Lenyűgöző.- értettem egyet, nem tudva hogy az épületre, vagy Jasonre értem.

  Mikor leszálltunk, sofőrje egyenesen a Weaver Entertainments hetven emeletes épületéhez vitt minket. 

- Feljön egy italra?- kérdezte Jason apró mosollyal. 

- Nem gondolja, hogy eleget ittunk ma este? 

- Csak most jövök bele.- nevetett fel. A portán azonban egy nő csatlakozott hozzánk, aki kinézetre talán recepciós lehetett.

- A nővére egy órája érkezett, Mr Weaver, valami fontos ügyben. - mondta, majd végigvándoroltatta rajtam tekintetét. - Feltelefonáljak, hogy társasága van? - ajánlotta fel.

- Nem, köszönöm Amber. - rázta meg Jason a fejét. A nő bólintott, és visszasétált a recepcióspult mögé. - Ötletem sincs, miért van itt Lauren. - mondta a mellettem álló, inkább magának mint nekem. 

- Szerintem halasszuk el ezt az estét.- javasoltam.- A család fontosabb. 

- Nem teszem tönkre az első randinkat Miss Garvey. - felelte, a liftbe belépve. - Jöjjön. 

Jason lakosztálya természetesen a legfelső emeleten kapott helyet. Letisztult, és gyönyörű volt, bár nem tudtam igazán szemügyre venni a dolgokat, hiszen egy Jasonre roppant hasonlító nő állt a kanapénak dőlve, egy kislánnyal a kezében, és nem túl barátságos arckifejezéssel. 

- Nem értem, hogy miért van telefonod, ha sosem veszed fel. - kezdte, hangjából sugárzott a düh. 

- Szia apa.- integetett a kislány mosolyogva.

- Szia drágám.- lépett hozzájuk Jason, és elvette lányát. 

- Csak behoztam Tarát, mivel a gépem egy órán belül felszáll, és gondoltam, nem akarod, hogy őt is magammal vigyem Európába. - tekintete hirtelen rám vándorolt, és hosszú másodpercek alatt lassan végigmért. - Ő ki? - kérdezte végül. 

- Rose Weaver. - előztem meg Jasont. 

- Drágám, addig menekülj az öcsém elől, amíg tudsz.- villantott rám egy mosolyt. - Lehet, hogy először aranyos, de aztán majd elkezdi figyelmen kívül hagyni a hívásaid, egyedül hagyva a lányával. - hangsúlyozta ki az utolsó részt. 

- Ó, annyira nem nyűgözött le, hogy felhívjam. - adtam alá a lovat, mire a nő felnevetett. 

- Értem én, a csajok összefognak ellenem. - bólintott Jason lányával a kezében. 

- Még szép.- nevetett fel nővére, majd mellém sétált, és kezét nyújtotta. 

- Lauren Weaver, hívj ha meg szeretnéd ölni Jasont.- mosolyodott el, én pedig vigyorogva ráztam meg kezét. 

- Ez esetben hamarosan újra beszélünk. - Lauren ezután távozott, újra egyedül hagyva engem testvérével. 

- Szóval nem nyűgöztem le.- jegyezte meg Jason, sértettséget tettetve. Fel sem tűnt, hogy letette lányát, amíg ő nem állt meg előttem. 

- Szia, én Tara vagyok. - nyújtotta felém kezét, ahogy Lauren csinálta. Mosolyogva leguggoltam elé, hogy kezet tudja vele rázni.

- Én Rose, örülök, hogy találkoztunk Tara. - ő inkább hagyta a formalitást, és hatalmas lendülettel megölelt. 

- De szép a ruhád. - mondta mikor elengedett. 

- Köszönöm. - mosolyogtam rá. - Ha nagyobb leszel, egész biztos, hogy neked is lesznek ilyen szép ruháid. 

- Tara szívem, szerintem ideje ágyba bújni. - szólt közbe apja. A kislány beleegyezően bólintott, majd újra átölelt. 

- Szia Rose. - integetett, mielőtt eltűnt egy folyosón. Jason rám emelte kék szemeit, és halványan elmosolyodott. 

- Kedveli önt. - jelentette ki.

- Aranyos kislány.- válaszoltam, de pillantásom a mögötte lévő üvegfalra vetődött, ahonnan egész New Yorkot be lehetett látni. Most vettem észre, milyen tökéletesen van berendezve a nappali. A fekete bútorok tökéletesen válogatva a falak piszkosfehér színéhez, festmények, egy zongora, és egy lépcsősor az emeletre. Néhány sötétvörös kiegészítő csak fokozta a berendezés varázslatosságát. Márványpadló, és a nappali mellett egy étkező is helyet kapott, tölgyfaasztallal, és szürke székekkel, . Elképesztő belmagasság, beépített led-lámpák, minden ami egy penthouseba kell. Ezek mellett el sem tudtam képzelni, milyenek lehetnek a hálószobák. Az egészről üvöltött, hogy egy designer tervezte, és vitelezte ki. 

- Lenyűgöző, nem? - kérdezte, közelebb lépve. 

- Sok pénzbe kerülhetett. - jegyeztem meg. 

- De megérte.- érvelt, majd témát váltott. - A sofőröm hazaviszi, sajnálom, hogy én nem tudok menni, de félek itthon hagyni egyedül a lányom. 

- Megértem. - mosolyodtam el, újabb lépéssel közelítve. - Csodás volt az este, köszönöm.

- Nem azt mondta, hogy nem nyűgöztem le? - túrt hajába, óvatosan elmosolyodva. 

- Nem azt mondom, hogy lenyűgözött, az este viszont tetszett.

- Szóval még elcsábíthatom? - érdeklődött, mire bólintottam. 

- Ez csak az első randink volt, a legjobb részek még hátra vannak. - húztam kihívó mosolyra számat. 

- Például mik?- visszatért csibészes mosolya, mire füléhez hajoltam. 

- Majd meglátja.- búcsúzóul egy apró puszit nyomtam arcára, és beszálltam a liftbe.